Bemutatom SANATURK-ot és feleségét (Girschman könyvéből vettem át).

Nekünk az a fontos, hogy kétségtelenné válik a „vérségi öröklés" valósága. Ugyanis az Adiabani-dinasztia minden ragja Jézusnak, a Pártus Hercegnek vértestvére, akkor is, ha nem Jézus-Fiának leszármazottai. A „rokonok" is a „Jézus­királyi-ház" tagjai. Az uralkodási sorrendet - miként pl. az „Árpád-háznál" látjuk ­a rokonsági kapcsolat közelsége vagy távolsága szabályozza.

A „Jézus-házi" királyoknál azonban nemcsak a vérségi származás rendelte uralkodói kötelességek, vagyis Jézus Népének jólétben és igazságban való megtartása voltak az örökség törvényei, hanem a „Jézus­királyi-ház"-ból emberré LETT „Isten­Fia" küldetéstudatának vallásos kegyelettel való ápolása, nemzeti vallásban való megőrzése. „szentesített" kötelességgé vált a királyi hatalom gyakorlásában.

A példakép „CHRESTOS" volt, akinek küldetését, a Feltámadás csodája után, még a rómaiak is elismerték. Igaz, hogy eleinte csúfolták a „Chrestos"-t, még a színpadon is. A sokistenes és császáristenes rómaiaknál azonban mégiscsak egy lelki megrázkódtatást okozott a „feltámadt" Chrestos, az „egyetlen Isteni Szent" és a katakombáknak a sötétségébe is behatolt a „Fény-Fiának" világossága.

De - mialatt a római uralom kegyetlensége üldözi és oroszlánok elé veti a „Chrestos-hitűeket" - a Pártus Birodalomban „államvallássá" lesz a Jézusi Tanítás és a „fénybeállást" megerősíti olyan nemzeti öntudat, mely hivatást érez azáltal, hogy a Földre szállt istenfia - Pártus Hercegként - a mi vérünkkel öltött emberi testet.

Perdöntő bizonyítékként pedig Edessaban őrzik Jézus Urunk szemfödőjét, halotti leplét, amit az Édesanya és a Hitves vittek oda. Ott marad a lepel, szépen összehajtva úgy, hogy a fej látszik a „Mandylion"-nak nevezett ereklyének a tetején. Miután Mária és Mária-Magdala elköltöztek az égi világba, az Adiabene királyság felsorolt uralkodói őrzik. Amikor a 3. század közepén bekövetkezik a Pártus Birodalomnak a hanyatlása, megjelennek a „megszálló" rómaiak és az uralomra kerülő szaszanida-perzsák is veszélyeztetik Edessát. Örményországba menekül az Adiabene (Adiabani) dinasztia, mert itt is „Chrestos" világossága tündökölt mindaddig, míg „Világosító (Szent) Gergely" - az arsacida-bahli-surena ágból - be nem vezeti a Saul-páti ideológián alapuló „kereszténységet". Ez IV. Tiridatesz (286-341) - szintén arsacida származású, örmény király - uralkodása alatt történt, aki nagy küldöttséggel látogatja meg a kereszténységet államvallássá tévő Nagy Konstantin római császárt.

Kettőjük „kereszténysége" között az a különbség. hogy Konstantin kereszténysége ­ miként elmondtam - Jézus Urunkat a „legyőzhetetlen Napistennel" azonosítja és ez a hiedelem mentes a zsidó-származású „egyházatyák'' befolyásától. mialatt az örmény-„kereszténység" már saul-páll alapú.

Így történik meg az, amit leír Agathangelos (Szent Gergely élete), hogy: „Gergely Örményországban annak egyik végletétől a másikig hirdette az evangéliumot. "

A mi kutatásunkban igen fontos adat az a valóság, hogy ebben az időben már létezik egy „evangéliumnak" nevezett olyan „szentirat", mely Jézus származását nem tárgyalja, de őt már nem „Chrestos"-nak nevezi, mint Konstantin, hanem Saul-rabbi szerint ,.Christos"-nak, aki áldozatával elviszi a világ bűneit.

Hogy az „örmény-kereszténység" ebben az időben különbözött a rokon és testvér-népeik hiedelmétől, azt megtudjuk a közöttük létrejött „szövetség­kötésből". Ugyanis IV. Tiridutesz a „hunok szövetségeseként" visel háborút a szaszanida-perzsákkal. E szövetség megkötéséről így tudósít Pharhi Lázár („Az önvényeknek a perzsák ellen viselt vallási és szabadság háborúja" című I könyve I 13. oldalán):

„A hunok a perzsák ellen szövetségre léptek az örményekkel, a szövetséget a vallások rendi esküjével erősítvén, a keresztények esküjét viszont elfogadván. "

A „szövetség" szövege tehát bizonyítja azt, hogy a Kaukázus feletti hun­magyarok nem voltak olyan „keresztények", mint az örmények. Tehát a „keresztény" kifejezés ebben az időben náluk - az örményekre vonatkoztatva ­a Saul rabbi féle zsidó-gyökerű „új vallásra" értődött. Ugyanis az ő „vallásukat" - az örményeket is erre a judai vallásra átállító „egyházatyák" - „Jézusi-szkítizmusnak" nevezik éppen azért, mert ők „Schytiában lakoznak" és itt András, Tamás és Fülöp Apostolok - Jézus Urunk tanítványai - hirdették Jézus Igéjét."

Amikor a „hun-magyar" elnevezést használom, Lukácsy Kristóf megnevezett könyvének 122-128. oldalain írt bizonyítékokra hivatkozom és közlöm is legfontosabb megállapításait az alábbiakban:

„Az Oxus melléki massagéta és rokon schyta népekről a maga helyén elmondtam, miszerint ha azok nem Hun-Magyarok, úgy létezésük merő históriai titok és megfejthetetlen rejtély, és az V. szájad közepe táján minden nyom nélkül el kellett tűnniük a népek sorából. 3 A mussagétáknak Kaukáziában a IV. században Kr. e. és azelőtt ismeretes a nevük - a Hunoknak neve azonban ismeretlen a görögök és rómaiak előtt. Hova lettek a lV. század után a massagéták... ? - Hol lappangtak ezen idő - Kr. u. 375. - előtt a Hunok... ?

Felelet: A IV. századhun a világtörténelem színére lépő Hunok voltak a hajdankor massagétái, akik nem mások, mint a IV. században megjelent HUNOK.

Midőn a Hunok Kr. u. 375. után Kaukáziából felkerekedtek....és saját nevük alatt Nyugat-Ázsia és Európa népeinek magukat bemutatták, (a történet­írók) nem sejtették, hogy a Hunok legyenek az egykori Massagéták és a Hunokat China falai mögül vezették Európába."

„Atilla Hunjai... Kaukáziából, melynek mint láttuk, ős régi lakói és nem a chinai falak mellől jöttek Europába. Emlékük a Kr. előtti II. század óta szakatdatlan előfordul Arménia évkönyveiben, hol HUN, hol MASSAGETA néven.... fegyvereiktöl görögök, örmények, perzsák rettegtek.... barátságukat mindenki kereste és nagyrabecsülte.... erejük a félvilágot bámulatba és rettegésbe ejtette..... nem szükséges bizonytalan hipotézisekhez folyamodnunk eredetük és hatalmuk megfejtése végett...... a Hunoknak megjelenésekor éppen Keleten élt Szent Hieronym őket egyenesen Kaukázia bérceiből, a vaskapuk mögül, a MASSAGÉTÁK' földjéről vezeti."

A Hun-Magyarok ily ismertetése után most nézzük meg, hogy miképpen kapcsolódik az Adiabene dinasztia sorsa a leírt eseményekhez.

A szaszanida-perzsák uralma Kr. u. 250 körül kezdődik, a békés és jóhiszemű ARSACIDÁK legyilkolásával. Ugyanekkor indul Róma is e terület elfoglalására, miután a Pártus Birodalom ellen hiábavaló volt a sok erőlködése. Most a perzsákat támadja.

Az Adiabene dinasztia tagjai Örményországban vannak, az Edessa-ban uralkodó Abgar-ok kivételével, akik Jézus Urunk halotti leplét is ott őrzik. Így Edessa független az Adiabene dinasztia további útjától. Ugyanis „Gergely evangélizációja" valójában „ellenük" való.

Valószínűnek tartom, hogy az Adiabene uralkodók akkor szüntették meg a „Szent Sólymos Koronájuk" viselését, amikor az örményekhez költöztek. Mikor az erős Berozamad legyőzi a perzsákat és újra feltámasztja a Pártus Birodalmat, utána következő gyenge fia - Kamszár. - Kr. u. 326-ban elhagyja népét, átmegy Örményországba. Felveszi az ott már megszervezett sauli­kereszténységet és „Szent Gergely kereszteli meg." A „Chrestos"-i Adiabene dinasztia tehát tovább menekül Északra, a Hun-Magyarokhoz.

Az Adiabene király koronáján tündöklő „Szent Sólyom" ettől a pillanattól kezdve a „Jézusi-schyták"-nak, a Hun-Magyaroknak a zászlait ékesíti és megjelenik a „TUR-UL", a Rómát és Bizáncot legyőző HUN zászlókon, hirdetve az Adiabene Jézusi-dinasztia továbbélését és a Pártus Hercegnek, Jézusnak, a Földre szállt Szeretet hitvallásához való ragaszkodását.

A szintén szentté avatott GERGELY, örmény püspök nem adott semmi tiszteletet a Hun-Magyarok Jézushitének. Elindult hozzájuk a Kaukázus fölé Kr. u. 340 körül, arra a Saul-rabbi szerinti ideológiára támaszkodva, hogy mindenki pogány, aki nem ezt vallja. Nem vette ez a Gergely örmény püspök azt sem figyelembe, hogy a perzsák által oly csúfosan meggyilkolt arsacida­vérű Mani már jó idővel Gergely előtt megszervezte a „manicheus­püspökségeket" a Kaspi-Aral térségben, és Mani vallása, Jézus Urunk Apostolainak a Pártus Birodalomban végzett tanításai alapján kialakult pártus-mágus­vallás folytatása volt, és éppen a júdai-kereszténység felett diadalmaskodott, mert hívői azt hirdették, hogy „Mani - Jézus Urunk újabb megjelenési alakja volt. "

Ez a kaukáziai Hun-Magyarokhoz is eljutott és kiegészítette a náluk régóta élő szokást, a lelkiismeret-tükrével végzett önvizsgálatot, amelyet most Manival, maga Jézus Urunk tanítása erősített meg.

Így bizony az örmény Gergely térítése felbőszítette a Hun-Magyarokat és őt, - mint az Adiabene-Pártus Jézus ellenségét - megölték.

Ebben a környezetben valóban otthonra talált a Saul rabbi tanaival „elrontott" örmény-kereszténység területéről ide áttelepült Adiabani (Adiabene) dinasztia és nem véletlen, hogy az a Hun-Magyar történelem leggyengébben felderített időszaka. Csupán annyit tudunk, hogy a kései írók a Kaukázus feletti területet nevezik DAN-TU-MAGYARlA néven, de az Adiabani dinasztiára vonatkozólag csak feltételezésekkel rendelkezünk.

Egyetlen biztos adatunk az, hogy ezeknek a Hun-Magyaroknak nemzeti jel­vényük a TUR-UL-nak nevezett „Szent Sólyom" és „Turulos" zászlaikat látja a már júdai-kereszténnyé lett Európa Galliától Rómáig és Bizáncig. Ha pedig az akkori világ urára - ATILLÁRA - visszanézünk, az ő egyéniségének méltóságos egyszerűségében, igénytelenségében és igazságos ítéleteiben a Jézusi tanok követését fedezhetjük fel.

De azt is hozzá kell tennünk, hogy az ő címere is a TURUL volt!

A „TURUL" pedig így mutatkozik meg a Kárpát-medencében államot alkotó magyarok egyik krónikájában. Idézek Anonymus (Pósa mester) krónikájából:

„Az Úr megtestesülésének 819. esztendejében ÜGEK, aki MAGÓG király nemzetségébő! származott, feleségül vette DANTUMAGYARIA EUNE­DUBELIANUS nevű királyának EMESE nevű leányát, akitől fia született. Csodás eset miatt nevezték e fiát ÁLMOS-nak, mert anyjának - EMESÉNEK ­ Isteni látomásakor a „Turul-madár" jelent meg álmában, mintegy rászállva ­ teherbe ejtette őt."

Ma már tudjuk, hogy ennek a krónikának az írója júdai-keresztény pap volt, akinél Dantumagyaria királyának neve latinizált formában, „Eunedubelianus-endobilia" írással jelenik meg, amit aztán a „fordítók" „önedbeli, EUDIA-béli, ENOD-heti formában igyekeznek visszaadni. E sorok írója azonosítja ezeket a latinizált és átformált neveket az „ADIA-BANI" dinasztia nevével.

Ugyanis a magyar nyelvben a „-bani", vagy „-beli" határozóesetet mutató ragok értelme azonos.

Az „Eudia", vagy „Öned" pedig nem más, mint az „ADIA " névnek a tuda­tos torzítása. Határozottan állíthatjuk tehát azt, hogy:

A Jézusi ADIA-BaNI dinasztia leszármazottja volt Dantumagyaria királya, EMESE édesapja és így tőle származik az Álmos-Árpádi magyar királyi ház, Jézus Urunk - az Adiahani pártus királyi herceg dinasztiájának - minden megszakítás nélküli - folytatása és vérutódja!

Ezt sejteti az említett Anonymus-i Krónika is, amikor így ír:

„EMESE úgy látta, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső királyok származnak. "

Ezt a csodálatos látomást a krónikaíró zsidó-keresztény pap saját hitbeli felfogása szerint tudósítja azzal a kifejezéssel, hogy:

„...a Hun-Magyarok „egyetlen szentje" - a TURUL - akiben ők igazából Jézus Urunkat látták és tisztelték - „teherbe ejtette " EMESÉT. "

Ha egy parányi „magyar-szeretet" lett volna a krónikás szívében, talán úgy kellett volna írnia, hogy „áldott állapotúvá" tette, hiszen ez a „látomás" nagyon hasonlít Mária Szűzanyánk „szeplőtelen fogantatásának" a csodájához és Emesét (mely név sumer nyelven „főpapnőt" jelent) a Magyarok Nagyasszonyának földi megszemélyesítőjévé teszi!

Ide illesztem boldogemlékű Mór József festőművész csodálatos ihletésű ábrázolását, melyben bemutatja nekünk Emesének a TURUL általi fogantatását, melyet maga a történelem igazol, hiszen „ágyékából valóban dicső Jézus­házi királyok származtak! "

Azért írom, hogy „Jézus-házi" királyok voltak. mert ebből a dinasztiából „huszonhárom" magyar uralkodó származott, de „huszonkettő" - gyilkosság áldozata lett abban a küzdelemben. amit leírtam a „Harc a Jézusi örökségért" című fejezetben.

Ennek a "huszonkettő" Jézus-házi (Árpád-házi) királynak erőszakos halálát nagyszerűen írja le Grandpierre K. Endre: "Királygyilkoságok" című könyvében. (Titokfejtő Könyvkiadó, Budapest, 1991.)

hogy az olvasót meggyőzzem az itt közölt történelmi igazságról, bemutatom az Adiabani-Pártus és a magyar Árpád-házi királyoknak az embertani azonosságát is.

További forrásmunka:

Bolyki Tamás: A világ legnagyobb mágusai