Egy amerikai bíró, William Miller a múlt század elején számításokat próbált végezni a végítélet idõpontjára, s azt 1844. március 21-ére helyezte. Számítása  nem  vált  be,  de  sajátos, végidõt váró közösséget sikerült kialakítania. Gondolatait  a  White házaspár (James és Ellen Gould White) szõtte tovább. Valójában  õk a  szekta  alapítói, amely 1863-ban vette fel az adventista nevet  (az adventus Domini, Úrjövet latin szóból). A  jövendölés  további módosításával  a  szekta hatalmas  táborra  tett szert. Életszabályaikhoz tartozik, hogy vallási életük középpontjába a szombat került (vö. A Hetedik Nap Adventistái).  A  szombat  számukra nemcsak  az  Úr napja, de a bibliaolvasás napja  is.  Nagy hangsúlyt kap náluk a beteglátogatás, az ifjúsági, az oktató és a szociális-karitatív munka. Igen sok aszkétikus elõírásuk van: nemcsak az  alkohol  és  a  dohányzás, de a disznóhús is tilos számukra, vegetariánus koszt  ajánlott, ennek  érdekében vendéglõket tartanak fenn. Lemondanak
minden fényûzésrõl, ékszerrõl, szórakozásról. Anyagi forrásuk a tized, erre minden tag szigorúan kötelezve van.
          Mit tartanak Jézusról? Isten-eszméjük és Jézus Krisztusról adott tanításuk az  Egyházak Világtanácsa elveinek megfelelõ. Külön is hangsúlyozzák, hogy  a megváltást Krisztus valósította meg, teljesen ingyenes ajándék számunkra.
          Hogyan  fogadják  a  Szentírást? A reformáció egyházaihoz hasonlóan a Szentírást  tekintik  a hit egyedüli mércéjének (sola Scriptura), ugyanakkor a  biblia értelmezésében  E.G. White asszony gondolatait tekintik irányadónak,  aki  a  következõ, "Istentõl kapott" felhatalmazásra hivatkozik: "Aki elveti  azokat  a  tanúságokat,  amelyeket  neked adtam, nem téged, hanem engem, a te Uradat veti meg" (Thstimonies of the Church, 5. kötet, 668. o.). Kiindulópont juk az Ószövetség, épp ennek jele a szombatos jelleg.
          Mennyiben keresztények? Elfogadják a Szentháromság nevére történõ keresztséget, így keresztényeknek tekinthetõk, de az "evangéliumi szabadegyházak"  vagy "szabadkeresztények" más csoportjaihoz hasonlóan csak a 16. életév után, alámerítkezéssel keresztelkednek. A szektától való elpártolás és visszatérés esetén a keresztséget megismétlik.Ez másszóval annyit jelent, hogy nem az isteni kegyelemtõl függõ, tárgyi ténynek, hanem az ember  döntésétõl  függõ, alanyi mozzanatnak tekintik a kegyelmi állapotot. A szekta - más keresztény jellegû szektákhoz hasonlóan legfõbb ellenfelének éppen  a  Katolikus Egyházat tekinti. A Jehowa Tanúihoz hasonlóan "Babilonnak"  nevezi,  amely "lebukott", a Jelenések könyve értelmében. A Jel. 14,9-ben  szereplõ "vadállat" szerintük a pápaság, mivel a vasárnap ünneplését elõírta. Akik szombat helyett a vasárnapot ünneplik, azok a "vadállat jelét" hordják, tagjaiknak tehát meg kell szabadulniuk a vadállat jelétõl.
          Közösségüket  egyházként  (sõt  Krisztus igaz egyházaként) értelmezik, melynek küldetése, hogy teljesítse mindazt, ami a Jel.14,6-11-ben szerepel. Úgy vélik ti., Miller fellépése jelenti az elsõ  angyal szózatát, s ezzel kezdõdött el a végítélet hosszúra nyúlt folyamata.
          Szervezetük  szorosan  kiépített.  Közösségeik  élén bizottság áll, annak élén  a "legöregebb" (vö. a presbiter, áldozópap a Katolikus Egyházban), aki adventista szabályok szerint történt "felszentelés" után vezeti a keresztség  és  a  szent lakoma szertartását. Ami utóbbit illeti, kovásztalan kenyérrel  és  szõlõlével mutatják be, s úgy tekintik, mint Krisztus haláláról és feltámadásáról való megemlékezést, bûneik bocsánatára. A lakomához - az utolsó vacsorához híven - lábmosás  is kapcsolódik. Kifejezetten az üdvösség, Krisztus  második  eljövetele jelenti a szekta központi tanítását. Miller Dániel 8,14-et vette alapul: ,,2300  éjjel és nappal telik el, míg a templom megtisztul". Napok helyett éveket vett, kiindulópontnak pedig az új templom építését választotta (Kr. e. 457.).  Ezzel  a szektás bibliaértelmezés sajátos tipusát  teremtette  meg:  kisértetiesen hasonló megoldást alkalmaznak a Jehowa Tanúi és mások. Az 1844-es csalódást utódai úgy próbálták feloldani, hogy  White kijelentette: Miller számításai csak az Úr Jézus mennyei életére  érvényesek: az adott idõpontban lépett be a Szentek Szentjébe, hogy befejezze a kiengesztelést, s ezzel a vizsgáló bíróság elkezdte munkáját, melynek lényege,  hogy az elsõ embertõl kezdve a ma élõkig mindenkirõl összegyüjtenek  minden  adatot, ezeket könyv- be foglalják és Isten jelenlétében átvizsgálják. White-ék szerint Krisztus ténylegesen csak akkor jelenik majd meg,  amikor  ez  a  vizsgálat  befejezõdik,  s akkor 1000 éves uralma folyamán végrehajtja az ítéletet. Ami az örökélet tartalmát illeti,  az  adventisták elvetik  a lélek halhatatlanságát, a halált elalvásnak, elszenderésnek tekintik, ami után a végítélet, azután pedig nem földi paradicsom következik (vö. jehovisták), hanem új ég és új föld.
          Ami a vég idõ idõpontját illeti, az efféle számítgatásoknak legfõbb gyöngéje - épp a Szentírás alapján -, hogy elfeledkeznek az Úr Jézus tanításáról: "Azt  a  napot  és azt az órát... a Fiú sem ismeri" (Mt 24,36). Világos dolog: Krisztusnak nem állt szándékában gúzsba  kötni az emberi alkotókedvet a végidõ idópontjának  közlésével, amely mintegy Damoklész kardjaként lebegne fölöttünk.
          Akárcsak  Jehowa tanúi számításai esetében, itt is logikátlan: miért éppen  valamilyen  ószövetségi  esemény alapján kellene kiszámolni Krisztus második eljövetelének idõpontját. Millerék szabályos számzsonglõrködést hajtanak  végre,  kényükre-kedvükre  bánnak a bibliai jövendölésekkel, aminek  egyetlen  célja,  hogy  saját korukhoz  jussanak  el.  Mindenesetre, az élet  nem  igazolta számítgatásaikat. Természetesen, a White által emlegetett "vizsgálatról" sem  tud  maga  a  Szentírás sem, nem beszélve arról, hogy  a "szíveket és veséket vizsgáló", mindenható Istennek nincs szüksége vizsgálóbizottságra, mint ahogy idõre sem a lelkek "átvilágítására".
          Az ezeréves birodalom emlegetése egyáltaján nem új dolog, a kiliaszták, az ezeréves birodalmat várók Kr. u. 1000 körül már ugyanígy várták Krisztus  visszatérését. Tudnunk kell azonban, hogy az ezeréves birodalom a Jelenések  könyvében  nem konkrét idõszak, hanem olyan "kerek egész", mégis "igen nagy" szám,  amely éppen az egyház történelmének hosszú, mégsem végnélküli, hanem Isten által pontosan körülhatárolt idejére utal. 
          Ami  a  vasárnap  eltörlését és a szombat elõtérbe helyezését illeti, már az õsegyház is a "hét elsõ napján" (ApCsel 20, 7), a feltámadásra emlékeztetõ vasárnapokon gyûlt össze.Úgy látszik e tekintetben már nem érvényes a bibliához való ragaszkodás. Egyszerûen nem igaz, hogy még nem történt semmi és csak várakoznunk kell. Krisztus földi életével, halálával és feltámadásával  már elkezdõdött  számunkra  a "végidõ", a  kegyelmi  életben megtapasztalhatjuk Krisztus jelenlétét. Igaz, mûvének végsõ kiteljesedése még várat magára. 
          Logikátlan,  hogy  akik  annyira emlegetik, hogy "bibliásak", éppen az úrvacsora kérdésében eltérnek a hagyományos kereszténység szertartásától (szõlõlé a lakomán).
          Leginkább azzal keltenek ellenszenvet, hogy annyi be nem vált jóslat után kitartanak kiindulópontjuk mellett. A világon mintegy 4,5 millióan, Magyarországon  mintegy ötezren  vannak. Rádióban, könyvekben terjesztik sajátos  bibliaértelmezésüket.  Saját  folyóirataik  vannak, elõadásokat és kurzusokat  szerveznek.  Munkájukat gyakran  bizonyos  titkolózás kíséri: biblia-kiadásaik a szövegbõl magából nem ismerhetõk fel, az életet és az egészséget  védelmezõ  irataik  és rendezvényeik nem mindig árulják el, milyen szervezet is áll a háttérben.