- részletek a könyvből

Szent Hildegárd élete - lejegyezte Gottfried és Theoderich szerzetes


[…] Hildegárd 1098-ban, Alzey mellett, Hessen tartományban született, tíz gyermek közül a legutolsóként. Anyját Mechtildnek hívták, apja pedig Hildebert von Bermersheim, a von Bermersheim szabad nemesi család sarja volt.
[…] Mivel szülei már zsenge gyermekkorában észrevették, hogy legkisebb gyermekük a látomás rendkívüli képességével bír, úgy határoztak, hogy Hildegárdot, mint az egyháznak járó „tizedet”, Istennek ajánlják. Így a hatéves kislányt 1106-ban Jutta von Spanheim apátnő gondjaira bízták, akinek apja, Stephan von Spanheim gróf a disibodenbergi kolostor mellett remetelakot építtetett.

[…] Mestere, Jutta, Szent Benedek regulája szerint okította Hilegárdot és társait, zsoltárénekeket tanított nekik és beavatta őket a Szentírásba. Hildegárdnak azonban, aki később előszeretettel nevezte magát tanulatlannak (indoctának), saját magisztere – tanítója és tanácsadója – volt, ahogyan ez a Vitában többször is szerepel. A nevét is ismerjük: Volmár, disibodenbergi szerzetes, aki haláláig, 1173-ig odaadó hűséggel és alázattal szolgálta.

Bár Hildegárd nem kapott magasabb tudományos képzést, mint általában a nagy apátságokban a híres kolostori iskolák szerzetesei, az istentisztelet és a liturgia megértéséhez megfelelő szinten el kellett sajátítania a latin nyelvet. Hildegárd írásai arról tanúskodnak, hogy behatóan és lelkesen olvasta a Bibliát, az egyházatyákat és a középkori szerzőket (vagy azok műveiből készített kivonatokat), és ebből a szellemi kincsből születtek művei. Ezekből a forrásokból táplálkozik latin szókincse, de önállóan, mondhatni önkényesen bánik azzal. Hildegárd, aki magát indoctának, azaz tanulatlannak nevezi, valójában docta, tanult asszony, zsenialitása pedig a legtöbb szerzőét felülmúlja.

Tizennégy és tizenhét éves kora között (1112-től 1115-ig) Hildegárd tudatosan, saját elhatározásából a kolostori élet mellett döntött. Letette a bencés Regula szerinti fogadalmat, és felszentelésekor Szent Ottótól, Bamberg püspökétől kapta az apácafátylat. A püspök helyettesítette Mainzi Adalbert érseket, akit a pápa iránti hűsége miatt V. Henrik császár börtönbe vettetett. A Vita beszámol az ifjú apáca példás életéről, mindenekelőtt arról a türelemről, amellyel alig enyhülő betegségeit viselte. Legyengült állapota képessé tette, hogy együtt érezve megértse mások szenvedéseit és segítsen rajtuk.

Hildegárd éleslátással és nyitott szívvel fogadott mindent, amivel az életben találkozott (amplectari volt az egyik kulcsszava): mindenekelőtt a kolostori közösséget, Disibodenberg csodás táját – amelyet, mint az isteni teremtés kinyilatkoztatását, imádott –, a liturgia ünnepélyességét, a Szentírás gazdagságát, az ihletet, amelyet Volmár tanításából és a vele folytatott beszélgetésekből nyert, mindezt szívébe fogadta. Rupertsberg későbbi apátnőjének művei és levelei, találkozásai számtalan, messziről jött emberrel megmutatják nyíltszívűségét, azt a nagy odaadást, amely éltette. Ezt a jellemvonását – az „Én”-től távolodva a „Te”-hez közelíteni – nem téveszthetjük szem elől, ha meg akarjuk őt érteni.

Jutta halála után, 1136-ban, Hildegárdot a közösség egyhangúlag vezetőjévé és anyjává választotta. Ez is azt a feltétlen bizalmat mutatja, amellyel rendtársai viseltettek iránta.
De mi volt a rendkívüli, a sajátságos ebben a szent asszonyban, aki néhány évvel később emberek tömegeit vonzotta kolostorába? Látomásainak ereje volt az, azé az adományé, amely végső soron Hildegárd titka maradt, bár orvosok, pszichológusok és teológusok kutatták behatóan a jelenség magyarázatát. Hildegárd vallomásai alapján tisztelettel kísérletet tehetünk talán a titok felderítésére.

A csupán töredékében ránk maradt Önéletrajzában, amely azonban részben bekerült a Vitába, így számol be a látnok: „Kezdetben, mikoron alakot nyertem, Isten anyám méhében életet lehelt belém, bevéste lelkembe a látás képességét.” Ugyanígy szól a mainzi prelátushoz írott levelében a „látásról, melyet Isten művészkeze még születésem előtt vésett lelkembe”.

Hildegárd Önéletrajzából megtudhatjuk, hogy lassanként, fokozatosan kezdte használni képességét és tudatosítani az egyes felismeréseket, melyekhez ezen adottsága révén jutott. „Háromesztendősen oly nagy fényességet láttam, hogy lelkem beléremegett, ám gyermek lévén, szólni még nem tudtam róla… Mire a tizenötödik esztendőt betöltöttem, sok látomásban volt részem, s némelyeket közülük egyszerűen elmeséltem, úgy, hogy kik hallgatták, csodálkoztak, vajh honnan és kitől jöhetnek. Ekkor magam is elámultam, és amennyire csak tudtam, magamba rejtettem a látomást.” Csupán mesterének, Jutta von Spanheimnak és tanítójának, a hűséges szerzetesnek, Volmárnak tárta fel titkát.

Hildegárd látomásait éber állapotban észlelte. „E dolgokat nem testi szememmel látom és nem testi fülemmel hallom, hanem inkább lelkemben látom, miközben szemem nyitva és sohasem esem ájult önkívületbe, hanem éjjel s nappal ébren látom őket.
A fény, mit látok, nem térhez kötött. Mérhetetlenül fényesebb, mint egy felhő, mely a napot takarja. Nem látok rajta sem magasságot, sem hosszúságot, sem szélességet. Úgy mondják nékem, ez az élő fény árnyéka. Ebben a fényben látok némelykor, ám nem mindig, egy másik fényt, melyről azt mondják, az az élő fény. Mikor és hogyan látom, nem tudom megmondani. De míg látom, minden szomorúság és félelem távozik tőlem, s úgy érzem magam, mint egy fiatal leány, s nem mint egy öregasszony.”

[…] Hildegárd harmincöt évig élt a kis disibodenbergi kolostor magányában, teljes ismeretlenségben. Senki sem sejtette, hogy micsoda asszonyt rejtett ez a csendes hely. 1141-ben Isten hatalmas tűzként és vakító fényességként tört be az életébe. Nagy mű megalkotásával bízta meg – prófétává tette a látnokot. „Amit látsz s hallasz, írd le!” Hildegárd megrémült és tétovázott, mert nem volt bátorsága a visszavonultság homályából a nyilvánosság fényébe lépni. Megbetegedett és ágynak esett. Látván azonban, hogy amint írni kezd, állapota javul, felismerte Isten akaratát, és a következő tíz évben megírta első művét: Scivias, tudd az utakat! Nehéz feladat volt, hisz meg kellett küzdenie azzal, hogyan öltöztesse a látottak gazdagságát az emberi nyelv szűk köpenyébe.

 A Sciviasban Hildegárd hatalmas erejű képekben nem mint lezárt állapotot, hanem mint misztériumot mutatja be az olvasónak a teremtés és megváltás művét. Istennek és embernek, a kozmosznak, az egyháznak és a világnak éppen ebben a sajátságosan nyílt, titokzatos látomásában rokonítható Hildegárd felfogása napjaink teológiájával, antropológiájával és kozmológiájával.

…] Hét évig dolgozott Hildegárd vízióinak nagy művén. Ekkor felvirradt a nap, amelyik életében oly jelentőségteljes fordulatot hozott. III. Jenő pápa, miután a disibodenbergi kolostorban Hildegárd látnoki képességét egy papokból álló szakértő testülettel előzőleg megvizsgáltatta, személyesen olvasott fel egy részt a Sciviasból a trieri zsinaton (1147. november 30.–1148. február) a bíborosok, püspökök, papok és teológusok gyülekezete előtt. Ettől fogva Hildegárd messze földön ismertté vált.

A pápa megerősítette látnoki képességét, és levélben felszólította, hogy látomásait vesse papírra. Hildegárd, akit hosszú éveken át bizonytalanság és kétség gyötört, most végre elnyerte az egyház elismerését, mégpedig a legfelsőbb helyről. Levelezést folytatott Jenő pápával és annak törvényes utódával. Írásaik egy része máig fennmaradt.

Amikor Hildegárd 1148-ban először kapott levelet Jenő pápától, apácáival még a disibodenbergi kolostorban élt, amelynek termei már rég túl szűkek voltak az időközben számos mesterséggel kiegészült konvent számára. Isten egy „valós látomásban” megmutatta neki azt a melyet, ahol gyülekezetének kolostort kellett építenie: a Rupertsberget, Rupert hegyét, átellenben Bingennel, ott, ahol a Nahe folyó a Rajnába ömlik. Több helyütt olvashatunk a Vitában, amely ezzel kapcsolatban Hildegárd önéletrajzi feljegyzéseit közli, arról a heves ellenállásról, amelyet az alapítás terve a disibodenbergi kolostorban kiváltott. Miután sikerült a nehézségeket legyőzni, az apátnő nővéreivel 1150-ben átköltözött az új kolostorba.

[…] Mindamellett hogy Hildegárdot minden bizonnyal igencsak igénybe vették két kolostorában lelki anyaként gyakorolt teendői, ámulatba ejtő, hogy még volt ideje és kedve megírni három filozófiai-teológiai látomásos művét, dalokat szerezni és kiterjedt levelezést folytatni. Ezeken kívül, úgymond mellékesen, írt egy természetrajzi és gyógyászati művet, amelyben ezen a téren tett megfigyeléseit és tapasztalatait összegezte. Joggal nevezik a tudósok az első német természetkutatónak és orvosnak (E. Wasmann SJ és H. Fischer).

A Gyógyászattan a XIII. századi koppenhágai kéziratban Cod. 90 b a Causae et Curae, Betegségek okai és gyógyításuk címen szerepel. A Természetrajz J. Schott 1533-as első kiadása nyomán a Physica címet is viseli. A szó modern értelmében egyik mű sem tekinthető gyógyászati vagy természettudományos tankönyvnek. Ám ez nem zárja ki, hogy ennek a zseniális asszonynak az alapvető elméletei – a betegségről és egészségről alkotott elképzelései, valamint természettudományos ismeretei – a ma emberének ne tudnának sokat mondani. Természetesen írásainak némely része korhoz kötött, művei mégis meglepően pontos megfigyelőképességről, a természet és az ember sokoldalú ismeretéről tanúskodnak. Hildegárd sohasem egymástól elválasztva szemlélte a természetet és az embert, hanem teológiai-filozófiai összefüggésben.

olvasd tovább itt