"Aki meg akarja mászni az égigérő fát, annak bírnia kell cérnával."

1. AZ INFORMÁCIÓ TERJEDÉSE

A teremtésben az információ fizikailag kétféleképp terjed a jelenpontok között. Az egyik a pontok által kiárasztott gömbszerű időhullámok révén megvalósuló kölcsönhatás, amikor az információ a hullámrétegek sűrűségmodulációjaként jut el a többi forrásponthoz emanációs sebességgel. A másik az időhurkokat összekötő időszálakon végigfutó kölcsönhatás, amikor az információ a tachionok ciklusonkénti újrafelvillanásának modulációjaként, szálirányban terjedve jut el a közvetlen csomópontokhoz gyakorlatilag azonnal.

A két terjedési folyamat együttesen jól modellezhető egy olyan gráffal, amiben kétféle, eltérő tulajdonságú élt használunk a pontok összekapcsolására. Az egyik él az időhullámok gömbszerű terjedését reprezentálja, ahol az információ terjedésének véges (egységnyi) sebessége miatt az él hossza arányos az átvitel időbeli késedelmével és egyben a pontok közti térbeli távolsággal. A másik él a jelenpontok közti időszálaknak felel meg, s mivel rajta az információ azonnal átmegy, nincs jelentősége az él hosszának. Ha modellünket bővítjük az időcsúszások jelenségével, akkor ezen élek hossza is számítani fog. Ráadásul itt megjelenik a negatív távolság fogalma a rendszerben, mivel az időhurkok sajátidő elcsúszásai két irányúak lehetnek. Negatív hossza így annak az élnek lesz, amelyik az időben hátrafelé vezeti (a múltba) az információt (hamarább odaér a jel, minthogy elindult volna).

Könnyen belátható, hogy egy n elemű ponthalmazban a térbeli élekből mindig sokkal több van, mint az időszálak éleiből. Mert a térbeli élek csillag topológiába rendeződnek minden pontból kiindulva, míg az időszálak egyetlen nagy fa-gráfot (Életfát) alkotnak. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy önmagában egyik élrendszer sem alkot teljes gráfot, sőt együtt sem alkotnak teljes gráfot a gyakorlatban, mivel a teremtés mérete és jelenpontjainak száma túl nagy ahhoz, hogy minden pontból minden pontba egyszerre (késedelem nélkül vagy egységnyi késedelemmel) eljussanak az aktuális információk.
Összességében azonban mégis elmondható, hogy nagy időintervallumban vizsgálva a létezést végül minden információ eljut minden pontba valamekkora (pontonként egyedi) késedelemmel. Másként megfogalmazva a dolgot azt mondhatjuk tehát, hogy a létezésben minden időpillanat megtalálható valahol, a kezdettől a jelenig, s ezzel együtt minden információ megőrződik az egészben a kölcsönhatások futási késedelmében eltárolva. Gyakorlatilag semmi sem vész el a létezésből, ami emiatt önmagába zárt rendszernek tekintendő (lásd: a hermetikus létezés fogalmát).

A három pont tételből és az aszimmetria tételből levezethető, hogy csak a két elemből álló létrendszer (a kiterjedés nélküli egyszerű létező) alkalmas rá fizikailag, hogy teljes gráfként működjön. A három pontból álló rendszerben már fellép a torzulás a térbeli és sajátidőbeli távolságok különbségei miatt, ami a pontok szaporodásával csak tovább bonyolódik és gyakorlatilag megszűntethetetlen a fizikai világban. Ezek a kölcsönhatási távolságok okozzák magának az információnak a megjelenését a létezésben. Tehát ahol információ van, ott információ különbség is van, mivel az információ lényege maga a különbség, a részek különbözősége.

Az információ terjedésének korlátot szab a rendszerben, hogy benne az alkotó elemek (jelenpontok) folyamatosan keletkeznek és megszűnnek. Ez természetesen csak a virtuális pontokra vonatkozik, amik léte látszólagos, valamely októl függő és ezért szükségképpen múlandóak. Ilyen ok a felettes létező és végső soron a két Teremtő okforrás, amik életben tartják az alattvalóikat.

Nem csak rövid távon, például egy időhurkon belül szűnik meg ciklusonként a jelenpontok látszata, hanem hosszú távon is, mert minden teremtési ciklus végén lebomlanak a másolati létezők. Így egy múlandó szemlélőpontnak mindig csak egy rövid időbeli tartományon belül vannak információi a környezetéről. A teremtés egészéről tehát a legpontosabb, legteljesebb képpel az okforrások rendelkezhetnek, de ők is csak akkor, ha a ponthalmazon belül megfelelő helyen tartózkodnak, ahová a lehető legkisebb késedelemmel gyűlik össze a lehető legtöbb információ.

Ebből következik, hogy a teremtmények (pontok) többsége csak a teremtés valamely múltbeli állapotáról rendelkezik (több-kevesebb) információkkal, és fogalma sincs a rendszer aktuális, jelenlegi helyzetéről. Így pedig többnyire nem lehet lépést tartani az eseményekkel, sem pedig hatékonyan reagálni rájuk. Mert minden szemlélőpont egyrészt a saját jelenében él, másrészt a többi szemlélőpont múltjában. Valamilyen mértékben mindenki le van maradva az aktuális eseményekhez képest, mindenkinek elavult a tudása (mire megszerzi azt) és mindenki elkésve reagál a történtekre.

A térbeli információ terjedés természetesen nem csak a sebességében különbözik az időszálas jelátviteltől, hanem a hatásának karakterében is. Az időhullámok modulációja térbeli elmozdulási jellemzőket közvetít az elért jelenpontok számára, intenzíven befolyásolva azok mozgásállapotát. Az időszál modulációja viszont csak szálirányú mozgási jellemzőket közvetít a szomszédos időhurkok jelenpontjainak, sokkal enyhébb változásokat előidézve a mozgásállapotukban.

Ráadásul a térbeli időhullámok az elért jelenpontokon változás nélkül haladnak át, tovább terjedve a végtelenbe, míg az időszálakon minden csomópontban gyengül a jel erőssége. Ezt az okozza, hogy az időhurok működését perturbáló (alakját deformáló) térbeli kölcsönhatások folyamatosan megzavarják a tachionok közt átadódó szálirányú modulációkat, erősen csillapítva, elzajosítva (de meg nem szűntetve) őket. Így az Életfán minden csomópont információs szűrőként működik, lekorlátozva (lerontva) a gráfban terjedő változásokat.
Egyszerűbben megfogalmazva azt mondhatjuk, hogy az időszálakon érkező gyenge információk a megérzések, amiket attól függően, hogy az időcsúszások miatt megelőzik a térbeli időhullámok által közvetített tapasztalatokat vagy sem, előérzetnek vagy utóérzetnek hívunk. Ráadásul csak a szomszédos csomópontoktól kapunk tiszta és közvetlen megérzéseket, a távolabbiaktól érkező jelek mindig homályosak és bizonytalanok lesznek. Ezért olyan nehéz az előérzetekre tudatosan odafigyelni, illetve helyesen értelmezni őket.

2. A SZÁLSZERŰ INFORMÁCIÓ

Egy szemlélő számára az információ - fogalmának informetriai értelmében - nem más, mint a szemlélt kiterjedés (ponthalmaz) alakzatában meglévő aszimmetria. Ezen szerkezeti részaránytalanság realizálódása a szemlélő forrásrendszerén egyedi állapotváltozást idéz elő, aminek folyamatát hétköznapi értelemben ismeretnyereségnek nevezzük. A témával és következményeivel részletesen foglalkozunk az Informetria (2008) című publikációnkban.

A kiterjedés szerkezete (térbeli dimenzionalitása) az alkotó pontok távolságától és az őket összekötő egyenesek által bezárt szögektől függő tulajdonság. Minden kiterjedésnek van szerkezete, formája, tehát a létezésben amorf (formátlan, forma nélküli) dolgok nincsenek. Minden szerkezet a teremtésre jellemző aszimmetria miatt egyedi, és bizonyos attraktorok mentén mozogva állandóan változik, deformálódik a környezete hullámterében. A témával részletesen foglalkoztunk A forma, a felület és a tartalom (2007) című írásunkban.

Az 1D-s kiterjedést alkotó pontok (az egy pont vastag szálban) csak egymás után helyezkedhetnek el, így a bezárt szögük mindig egyforma: 180 fokos. Mivel a szögek szimmetrikusak (egyenlőek), ezért az aszimmetria (a különbség) egyedül a pontok térbeli és időbeli távolságában mutatkozik meg az egy dimenziós kiterjedésben. Tehát csak ennek változása hordoz magában információt a (szálon belüli) megfigyelő számára. Ezt (jobb hasonlat nem lévén) felfoghatjuk egyfajta sűrűségváltozásnak is. Mivel az időszál a belső térbeli kiterjedésében folytonosnak minősül, a sűrűségváltozás az alkotó pontok egymáshoz viszonyított időtartamának változását jelenti valójában. Ennek duálpárjaként a térszál az időbeli kiterjedésében minősül folytonosnak (mivel időtlenül van), tehát a belső sűrűségváltozása az alkotó pontok egymáshoz viszonyított térbeli távolságának változását jelenti.

A szálszerű kiterjedések fontos jellemzője még a tükrözéssel szembeni informetriai invariancia (változatlanság). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amikor egy n dimenziós létrendszer tértükrözés következtében önmaga antipárjává alakul, az időszálai változatlanul megmaradnak és zavartalanul összekötik a feletteseivel és alattvalóival. Ez annak köszönhető, hogy a szál két végén működő ciklikus rendszerek csavarodási iránya a jelenpontok által bezárt térbeli szögek miatt térbeli tulajdonságnak minősül, tehát nem képes modulálni a szál pontsűrűségét. Egyszerűbben megfogalmazva a térbeli kiterjedések szálvetületei egymásra esnek, ami információ vesztéssel jár. A dimenziószám csökkenése egyébként mindig információ veszteséget okoz, míg a növeléséhez információ bevitele szükséges. A témával korábban részletesen foglalkoztunk több írásunkban.

3. AZ IDŐSZÁL BELSŐ SZERKEZETE

Minden időhurokban a saját múltterébe belépő tachion jelenpontja előtt rendre felvillan az önnön korábbi képe. Ezt a folyamatot nevezzük első okságsértésnek, ami a teremtés oka és elindítója. Ekkor annyi jelenpont látomás jelenik meg a szemlélő előtt, ahány múltszférát megérint a jelenpontja. A tachion palástján ez egy szférát jelent, a belsejében kettőt vagy ritkán hármat, extrém esetekben még többet. A paláston tartózkodó jelenpont számára látszódó múltbeli kép a töréspont, ami nyomban ketté hasad, amint a szemlélő belép a tachion múltterébe. Ezt a folyamatot nevezzük virtuális felhasadásnak, ami az idő elágazásának és a tűzvonali időszálak megjelenésének az oka. Ekkor két eltérő sajátidejű forráspont látomás jelenik meg két külön helyen, amik a tachion mozgásától függően fognak mozogni előtte. Az egyik előre szaladva megmarad a hurokban, megismételve a jelenpont korábbi pályavonalát, s ezzel újrakeltve a hurkot. A másik pont viszont hátrafelé kiszalad a hurokból és eltávolodik tőle a tachion régmúltja irányába.

A hurokból ciklikusan kiszaladó pontok látomása egymásra szuperponálódva hozza létre a végtelenbe nyúló időszál látszatát. Az egymásra szuperponálódás a hurokban körbeáramló és megőrződő információ felszaporodási folyamata, vagyis a múlt megőrződése a jelenben. Mivel azonban az időhurkot a környezet hullámtere állandóan sodorja, egészében odébb lökdösi, illetve másodlagos és harmadlagos csavarodásra kényszeríti (és ezzel deformálja a hurok alakját), ezért a belőle kiszaladó pontok közti szálirányú távolságok és időbeli különbségek is folyton változni fognak. A szál sűrűségváltozásai, belső modulációja tehát információt fog magában hordozni a kibocsátó időhurok mozgásáról (hely és helyzetváltoztatásáról, mozgásáról és deformációjáról).

A szemlélőpont számára a forráslátomások épp olyan valóságosak, mint a jelenpont maga, mivel mindegyik azonos a szemlélővel (annak múltbeli képe). Köztük nem látszik semmi különbség, tehát mindegyik úgy viselkedik a többiek számára, mintha teljesen valóságos lenne, akár egy okforrás. Ráadásul az őskáoszban felvillanó minden forráspont a szemlélő pontjában realizálódik, nem lévén még téridő, ami alapján el lehetne térben és időben különíteni őket. Ezért minden másolatból ugyanúgy szemlélhető a környezet, mint az eredeti jelenpontból. S mivel valójában mindegyik pont máshol van az ősidőben, ezért más hullámrétegek szaladnak át rajta egy időpillanatban, így más kép fog felvillanni a számára ugyanarról a környezetről. Ebből következik, hogy a tachion által látott múltbeli forrásképek szintén tachionként viselkednek az időhurokban, amik további tachionokat látnak maguk előtt, körben a hurokban. S mindegyik tachionból egy időszál látszik kiszaladni, a többihez képest eltérő irányba.

Az egyes időszálak egyrészt ugyanazon információt hordozzák magukon a sűrűségmodulációjukban, másrészt mindegyikük belső szerkezete eltér a többitől egy kicsivel az aszimmetria miatt. Ezen különbségek az időhurok rugalmas mozgásából és deformációjából fakadnak, tehát a hullámtér sodrásának következményei. Az eltérések parányiak, de nem elhanyagolhatók, mert ennek a következménye az Életfa ágainak egyedisége is, amivel a korábbi írásainkban már többször foglalkoztunk.

Az időszálakon befutó információk az időhurok számára úgy realizálódnak, hogy befolyásolják a saját önkeltési ciklusát. Modulációjuk az elért tachionokat előrébb-hátrébb helyezi a hurok ívén, mintegy elcsúsztatva őket egymáshoz képest. Ez eltorzítja a rendszert, mivel módosítja a ciklusidőt azáltal, hogy változtatja a tachionok körbefutási sebességét és a hurok átmérőjét, tehát az elsődleges csavarodás jellemzőit. Mellékesen pedig beleszól a másodlagos (nD-s) és a harmadlagos (n+1D-s) csavarodásba is, de csak alig észrevehető mértékben. Mivel minden tachionba nagyon sok szál futhat be, ezért ezek hatása összekeveredik, s erősítik vagy gyengítik egymást.
A szálakon végigfutó moduláció nem csak a leszármazottak felé szalad ki a rendszerből, hanem a felettes létezők irányába is, így minden közvetlenül szomszédos csomópont állandóan és azonnal értesül az időhurok minden elmozdulásáról, a maga egyedi módján. Szemléletes példával élve egy tárgy mozgását minden körülötte lévő szemlélő észleli, de mindenki a helyzetének megfelelően másképp és másképp látja ugyanazt. A távolságnak ebben a hasonlatban nincs jelentősége, csak a szemlélő iránya és az elmozdulás iránya által bezárt szögnek.

Mivel minden időhurok így működik, ezért a köztük működő kommunikáció valójában kétirányú az élvonalakon, s emiatt állandó dinamikus visszacsatolásban vannak egymással a szomszédos csomópontok, amit tovább bonyolít, perturbál a közvetett csomópontok saját információ áramlási rendszere. Ebben a húrhálózatban tehát állandóan oda-vissza áramlik, kering, visszhangzik minden információ a rendszer születésétől kezdve, folyamatosan a kiegyenlítődésre törekedve, de azt az aszimmetria miatt soha el nem érve. Vagyis a szál univerzum fa-gráfja ugyanolyan akashaként, mindent tudó adattárolóként működik, mint a világéter hullámtere a téridőben. Mivel lényegében ugyanannak a rendszernek a kétféle leképzéséről (térmodulációs és időmodulációs modell) van szó.

Az Életfa teljes egészében dinamikus, önháborgató és önszabályozó bizonyos korlátokon belül. Egészében épp úgy élőlényként viselkedik, mint az egyes időhurkai. Saját intelligenciája van, amit Istennek, Isteni értelemnek (Logosz, Szentlélek, Nagy Szellem, stb) nevezünk és irányítani próbálja önmagát. Működése során állandóan keletkeznek új hajtásai, ágai a csomópontjaiból kiindulva, illetve megszűnnek, leszakadnak egyes ágai a csomópontok annihilálódása miatt.

4. A VIRTUÁLIS FELHASADÁS

Amint arról már többször volt szó, a törésponton bekövetkező virtuális felhasadás a jelen kettéválását eredményezi. Mivel erre mindig a nemtér-nemidőben kerül sor, ezért az elkülönülés először ősidőbeli lesz, vagyis a pontok megmaradnak térben és időben egynek, egy helyen és egy helyzetben lévőnek. Később, ahogy az időhurokból kiszaladó pont (az időszál, illetve a túlsó végén megjelenő másolati rendszer) látszólag eltávolodik az eseménytérben, bekerül a felettes létezőjének hullámterébe (a téridőbe), amiben már értelmezhetővé válik a térbeli és időbeli helye és helyzete. Vagyis meghatározott hullámrétegnyi távolságra, meghatározott irányban fog látszódni a keltőjétől, s ezáltal az elkülönülése tartóssá válik. A kettéhasadt jelenpont így egyszerre két önálló sajátidőként kezd el viselkedni, amik eltérő útvonalakat járnak be az eseménytérben. Ezt nevezzük a szemlélőpont bilokációjának.

A virtuális felhasadás hozza létre a Teremtő Atya okforrásából az összes teremtményt, másolati létrendszert (kezdve a Mindenható térszeránjával) és teszi lehetővé a sokaság káprázatának megélését a szemlélő számára. A fénysebességgel szaporodó ponthalmaz belvilágában kialakuló kölcsönhatások realizációs késedelme határozza meg ezután a térbeli és időbeli távolságokat, amik révén a teremtés a rendezettség állapotába kerül. Vagyis a rendszer elemei elkülöníthetővé és egyértelműen meghatározhatóvá válnak. Ezért jöhet létre később az időhurkok tudatossága számára az identitás (egyediség és önazonosság), a logika (okfejtés, következtetés), az intelligens viselkedés (alkalmazkodás és hatalomgyakorlás) és a tapasztalatok (információk) értelemszerű csoportosításának (az asszociatív halmazképzésnek), valamint a törvényalkotásnak (és a gondolkodásnak) a képessége.

5. A GYORSULÁSI ELLENÁLLÁS

Az időhurok tachionjai által látott időszálak pontjainak újrafelvillanási ütemét két fő paraméter befolyásolja. Egyrészt a hurok átmérője, amin a tachionok körbefordulnak, másrészt a tachionok sebessége, amivel körbeszaladnak a hurok ívén. Minél gyorsabbak a tachionok, annál hamarább belépnek a saját múltterükbe, tehát annál közelebb villannak fel egymás számára, amitől kisebb lesz a hurok átmérője. Ekkor viszont a hullámtér pozitív irányú taszítási vektorai egyre jobban igyekszenek eltéríteni és kifelé lökni a forráspontokat a szívzónából. A kifelé való taszítás lelassítja a tachionokat, amitől megnő a hurok átmérője és egyben a ciklusideje. Egy középértéken túl a jelenpontok beleszaladnak a hullámtér negatív irányú taszítási vektoraiba, amik egyre jobban igyekszenek befelé lökni őket a szívzónába. Ettől a tachionok ismét felgyorsulnak és csökkenteni kezdik a hurok átmérőjét. Ha nem éri külső zavarás a rendszert, némi rugózást követően egy ciklusidő alatt beáll az átmérője egy optimális értékre a behúzási tartomány közepén, amit emiatt nevezhetünk átmérőingadozási tartománynak is.

Az időhurok akkor deformálódik, ha átszalad a forráspontjain egy erősen taszító hatású hullámtér, melynek rétegei meghatározott irányokba próbálják elsodorni a tachionjait. Ez mindig más időhurkokból ered, amik a mozgásuk közben torlódási hullámfrontot keltenek maguk előtt. Bár az egyes jelenpontok önmagukban azonnal reagálnának a taszításra, és gyorsulás nélkül felvennék a megfelelő mozgásállapotot (sebességet), együttesen mégis kénytelenek ellenállni a sodrásnak. Ezt az okozza, hogy minden tachion helyzete a hurok ívén attól függ, hol látja őt a mögötte haladó társa.

Mivel az időhurok átmérője egy véges kiterjedés (nem pontszerű), ezért a taszítási vektorok nem egyszerre érik el a benne keringő tachionokat, hanem egymás után, valamekkora késedelemmel. Így a jelenpontok sem egyszerre helyeződnek át, hanem egymás után, ami összenyomja a hurkot, előidézve a deformációt. Ekkor viszont a rendszer beleütközik a saját hullámterébe, vagyis a behúzási tartománya fékezni kezdi a tachionok áthelyeződését. Az eredmény: a létrendszer rugalmasan ellenáll a gyorsító erőhatásoknak, amit gyorsulási ellenállásnak nevezünk. Ez nem azonos a tömegtehetetlenséggel, ami a részecskék jellemző tulajdonsága, hanem ebből következik a tömegtehetetlenség. Ezért nincs az energiakvantumoknak tömegtehetetlensége annak ellenére, hogy a részecskékkel való kölcsönhatásuk során keltenek tömegjelenséget. A témával később még részletesen foglalkozunk a fizikai gyorsulással és a gravitációval kapcsolatos írásainkban.

Az időhurok deformálásának legegyszerűbb módja tehát az ütköztetés, ami rövid idejű és nagy méretű gyorsulást eredményez. Természetesen a gyorsulás előidézhető még körmozgással is (forgással vagy keringéssel), de ez esetben nehezebb szabályozni a nagyságát technikai okokból.

6. AZ INFORMÁCIÓ ÁTVITEL ELMÉLETE

Az időszál két végét azért nevezzük egyidejűnek, mert egy jelenpont virtuális felhasadásakor, kettéválásakor keletkeztek. A köztük működő szálirányú kölcsönhatás miatt az állapotváltozások is kvázi egy időben jelentkeznek rajtuk egy külső megfigyelő számára, mintha az információ azonnal átmenne köztük a térbeli távolságtól függetlenül. Ez a mindkét irányba folyamatosan átszaladó jel fizikailag nem más, mint a küldő időhurok ciklusidejének megváltozásából következő szál újrafelvillanási ütem modulációja. Mivel a háttérzaj folyamatosan deformálja az időhurkot, ezért a ciklusidő változása és egyben a sajátidejének elcsúszogatása is állandó, de folyton változó mértékű és irányú. Ha ez nem lenne, akkor a kifutó szál egyenletesen villogna, vagyis a semmi léte menne át rajta. Az, hogy nincs változás.

Önmagában az univerzum hullámterének sűrűsége nem deformálja az időhurkokat, viszont a sűrűség változása, aszimmetrikus szerkezete igen. Ilyen változás az, ha a környezet és az időhurok mozognak egymáshoz képest, azaz helyet vagy helyzetet változtatnak kölcsönhatás közben. A két legegyszerűbb mozgás a futás (egyenes vonal mentén) és a forgás (helyben). Mivel az időhullámok nem csak egyszerűen átmennek a jelenpontokon, hanem a taszítási vektoraiknak megfelelően sugárirányban és érintőlegesen sodorják is őket, ezért állandó komplex mozgásra, szitálásra kényszerítik az időhurkok tachionjait.

Az időszálakon tovaterjedő moduláció a fogadó oldali időhurkokra csak enyhe hatást gyakorol. Ez a gyengülés (jelerősség csökkenés) felfogható úgy, mint csomóponti szűrés, mert csak akkor képes hatékonyan tovább terjedni a szálrendszerben, ha az adott csomópont kiemeli, felerősíti magában a modulációját, úgymond veszi az üzenetet. Nevezhetjük a megérzés tudatosulásának is a folyamatot, amikor a rendszer intelligensen odafigyel az időszálainak pendüléseire.

A csillapítást jól szemlélteti fizikailag a kifeszített húron végigfutó rezgéshullám. Ez a forrásának helyétől kiindulva mindkét irányban a húr rögzített végéig tart, majd visszaverődik. Ha valahol megfogjuk a szálat, azzal lecsillapítjuk (elnyeljük) a rezgést, mintegy megrövidítve a húr hosszát.

Ha az időszálon beérkező jel domináns hullámtérként megjelenik az időhurokban, akkor az automatikusan le is sugározza magáról minden időszálán keresztül az összes szomszédjának. Tehát egyrészt visszadobja a küldő félnek (jelezve, hogy vette az adást), másrészt továbbküldi mindenki másnak, mint valami internetes lánclevelet, közérdeklődésre számot tartó információt. A fogadó csomópontokban ugyanez történik: háttérzajként elnyelődik a jel vagy tudatosul és tovább sugárzódik. Ez biztosítja, hogy nem minden esemény lenyomata zeng egyforma erővel a hálózaton, hanem csak a mindenki számára fontos és érdekes dolgok. Ilyen fontos információk a felettes létezőktől és végső soron az Isten elsőrangú időhurkától érkező vezérlési utasítások, amiket nevezhetünk a törvények kinyilatkoztatásának, életbölcsességeknek, az Isten szavának vagy parancsolatának is.

Szükségszerű következménye még a dolognak, hogy az alattvalók érzékenyen reagálnak a felettesük állapotváltozásaira. Aki fontos a számukra, arra jobban odafigyelnek és ezért erősebben befolyásolja a viselkedésüket. Szemléletes hasonlattal élve: az átlagemberre kevesen figyelnek, a királyra (hírességre) sokan. És itt nem csak a hivatalos döntésekről és a közügyek gyakorlásáról van szó, hanem a leghétköznapibb tettekről is. Társadalmunkban külön bulvársajtó épül a híres és fontos emberek életének nyomon követésére, viselt dolgaik aprólékos elemzésére és kritizálására. A király élete emiatt közügy, vagyis nem viselkedhet kedvére, mert az alattvalói példaképként tekintenek az elöljárójukra.

7. AZ ÁTVITELI KÉSEDELEM

Minden egyszerű időhurok maga köré kelti a saját hullámterét, amiben a saját forrásai nincsenek benne. Ezért a belőle kiszaladó forráslátomásai (amikből az időszálai felépülnek) a számára mindig a saját nemtér-nemidő rétegében látszódnak létezni. Mások számára azonban, akik ezeket a szálakat nézik, az időszálak bent vannak a téridőben, s akadálytalanul áthatolnak minden köztes dolgon, mintha az ott se lenne. Mert a szál belvilága számára valóban ott sincsenek (nem láthatók) az egyéb teremtmények.

A nemtér-nemidő fontos jellemzője, hogy benne nem értelmezhetők a térbeli és időbeli változások. Ezért a benne látszódó szál két végpontja számára úgy tűnik, hogy azonnal átmegy köztük az információ, mintha a szálnak nem lenne semekkora térbeli hossza. Egy külső szemlélőpontból nézve mégis azt látjuk, hogy a téridőben emanációs sebességgel mozognak a szál látszatáért felelős időhullámok, tehát szigorúan egységnyi sebességgel jönnek befelé az információk a szálon.

Az azonnali jelátvitel természetesen nem jelent ténylegesen nulla időtartamot, hanem egy nagyon kicsi késedelmet a gyakorlatban. A késedelem abból fakad, hogy maga az információ egy ponthalmaz időbeli állapotváltozásának felel meg. Az időhurok esetében ez a ciklusidő hosszának megváltozása, amikor a deformáció miatt hamarább vagy később villannak fel a rendszerből kiszaladó időszálak pontjai. A ciklusidő akkor a legrövidebb, ha a tachionok a legkisebb íven keringenek körbe a hurokban. A legnagyobb pedig akkor lesz, ha a leghosszabb ív mentén kényszerülnek körbefutni. A kettő közti zóna a rendszer behúzási tartománya, amin belül rugalmasan reagál a deformációkra az időhurok.

A szerinó esetében a legnagyobb és legkisebb ciklusidő közti különbség a becsléseink szerint nagyjából kétszeres lehet. A későbbi számítógépes modellek remélhetőleg majd pontos adatokkal szolgálnak a ciklusidő rugalmasságáról. A többi időhurok (a fotinó és a különféle részecskék időhurkai) valószínűleg hasonló ingadozásokat mutatnak, igazodva a téridő hullámterének kényszerítő erejéhez. Így összességében azt mondhatjuk, hogy az információ átvitelének késedelme a kivezető időszálakon fél és egy ciklusidő között ingadozik, az időhurok típusától függően.

Ezt az átviteli késedelmet rontják le (növelik meg) a gyakorlatban a különféle mértékű és irányú természetes (vagy mesterségesen előidézett) időcsúszások. A kronodivergencia az időszál két végén lévő csomópontok sajátidejének eltérése egymástól, amit a ciklusidő torzulása okoz. Nagysága a térbeli jelátvitellel való összehasonlítás révén állapítható meg. Időcsúszásról tehát akkor beszélünk, ha az időszálon nem azonnal megy át az információ, hanem túl korán (a kelleténél hamarább) vagy túl későn érkezik meg. Ez a gyakorlatban a néhány milliárdod másodperctől egészen a több évtizedes késésekig terjedhet az előzetes becsléseink szerint.

A sajátidőben előrehaladva a szomszédos csomópontok időcsúszása egyaránt csökkenhet vagy nőhet, de maradhat kvázi változatlan is. Mindez csak a környezet perturbáló hatásától függ. Egészében az Életfa távolabbi csomópontjainak időcsúszásai ugyanígy változnak, de a különbségek jóval nagyobbak lehetnek az eltérések összegződése miatt. Azt nem tudjuk, hogy az évmilliárdok során mekkorára nőhet a csúszások mértéke, de mivel az eltérést nem korlátozza semmi, akár több évtizedes, évszázados időcsúszások is elképzelhetők. A témával korábban már több írásban foglalkoztunk, ezért nem részletezzük a következményeit és mellékhatásait.

8. TECHNIKAI LEHETŐSÉGEK

Az időszálon keresztüli információ átvitelre az olyan időhurok alkalmas technikailag, amelynek a deformációja jól detektálható. Könnyen és pontosan mérhető a ciklusidejének és átmérőjének változása a hullámterének dopplerjén keresztül. Ez longitudinális frekvencia modulációt jelent a gyakorlatban, az időhurkok méretének megfelelő hipernagy frekvenciákon. Az eloszlási törvényből következően annak is nagy jelentősége van, hogy a vevő oldali időhurokba hány időszál fut be, amik zajával konkurálnia kell a küldött jelnek. Az ideális vevő rendszer az, ami végpontként létezik az Életfán, tehát csak holtágak vezetnek ki belőle lefelé.

Mivel a behúzási tartományon belül tetszőlegesen ingadozhat az időhurok ciklusideje, ezért a szálon átfutó jel modulációja természetes körülmények között analóg módon zajlik. A mérési pontosság azonban technikai okokból mindig korlátozott, így célszerűbb a szélsőséges állapotok megjelenésére koncentrálni. Ennek alapján már többféleképpen előállíthatók diszkrét értékek. Egyszerűbben megfogalmazva az időhurok szabályozott deformálásával morzézni lehet az időszálon. A legegyszerűbb a bináris jeltovábbítás, ahol a hurok normál állapota lesz a nulla, a deformált állapota pedig az egy érték.

Azt egyelőre nem tudjuk, mekkora lehet a maximális átviteli kapacitás elméletileg, illetve technikailag egy művonalon, de becslésünk szerint gond nélkül elérhető vele a gigabites nagyságrend másodpercenként. A műszaki fejlődés később ennek több ezer vagy milliószorosát is lehetővé teszi majd. Feltéve, hogy sikerül megoldani a hibamentes továbbítást.

9. JELÁTVITEL AZ EP-SZÁLON

A neutron részecske (amit a misztikában földnek vagy ördögnek hívnak) a fénnyel való gerjesztésekor elbomlik protonra és elektronra. Fizikailag ez úgy történik, hogy az időtartályba bekerülő (elnyelt) fotinók orrhullámfrontjainak erős taszító hatása miatt ugrásszerűen kilökődik a barion tartály belsejéből a központi rész, gyakorlatilag bilokációt végezve. A visszamaradó nagy tömegű héjazat lesz a proton (ikozaéderes szerkezet), az odakint keringő könnyű részecske pedig az elektron (dodekaéderes szerkezet). A két időtartályt, mivel valójában egy rendszert alkotnak, időszálak csoportja fogja összekötni (a továbbiakban EP-szál), s így egy párt alkotnak továbbra is. Az EP-szál annyi indából áll, ahány időhurok leágazás vezet ki a neutron központi részéből a külső zónájába. Ezt jelenleg 19-20-ra becsüljük, maximálisan ahány csúcspontja van a dodekaédernek. Pontos értéket csak a neutron részletes számítógépes szimulációja alapján tudunk majd meghatározni.

Mivel a neutronnak nevezett komplex idővisszacsatolási rendszer bentről kifelé növekedve keletkezik, ezért az élvonala is a centrális forrásaira kapcsolódik, amik az elektron belsejében keringőznek. Így az elektron magra, mint kvázi felsőbb rangú létezőre van felfűzve a proton héjazat, de a két rendszer kölcsönösen függ egymástól. A proton akkor is látja magában az elektronját, ha az kívül van rajta (bilokációt végez). Így bármelyik részecske annihilálódása együtt jár a párja azonnali, egyidejű megszűnésével. Ha az elektron semmisül meg, az általa keltett proton is lebomlik. Ha a proton semmisül meg, a közepében látszódó elektron is lebomlik, ami miatt megszűnik a kívül látszódó elektron képe is. A megszűnés ténye ez esetben is az időszálakon keresztül terjed, tehát ha a két részecske között időcsúszás van, annak megfelelően siet vagy késik a másik lebomlása a térbeli távolságtól függetlenül.

A kölcsönös és állandó információ átvitel miatt a részecskék önkeltési folyamataiban bekövetkező minden változás szálirányú redukciója átmegy az időszálakon és befolyásolja a másikat. Ilyen változások normálisan az időhurkok gyorsulás okozta deformációja, valamint érintőlegesen a másodlagos és harmadlados csavarodásának megváltozása. Nagyon leegyszerűsítve a kétféle elemi mozgás megváltoztatásával lehet deformálni a részecskéket, ami azonnal hatni fog a párjukra is. Ez a kétféle mozgás az egyenes vonalú (gyorsuló) mozgás és a forgás (szintén gyorsulás).

Egy elektron időtartálya a THZ-ja miatt épp úgy "megfogható", mint a proton vagy a neutron. Ezért megfelelő technikai módszerekkel eltávolítható a párjától, leszakítható az atomjáról. Mivel a párrészecskék önkeltése az időszál indákon keresztül működik, bármekkora távolságra elvihetők egymástól térben és időben. Elvileg tehát könnyű lenne olyan időszálas telefont építeni, amelyben elemi részecske párokat használunk adóvevőnek. A gyakorlatban azonban számos izgalmas problémával kell megküzdenie a fejlesztő mérnököknek, ha eredményt akarnak elérni. Az alábbiakban ezeket soroljuk fel (a teljesség igénye nélkül), és bemutatjuk okaikat, következményeiket, valamint a lehetséges megoldásokat velük kapcsolatban.

Kezdjük mindjárt azzal a problémával, hogy az EP-szálon az információ ugyan mindkét irányba egyformán átmegy, mégsem lehet egyforma hatásfokkal kiemelni azt a háttérzajból és fölerősíteni, hogy műszaki szempontból használható legyen például digitális távközléshez. A két részecskének ugyanis nagyon eltérő az időforrás száma, ennélfogva a tömegjelensége és a tömegtehetetlensége, vagyis a gyenge erejű beérkező jel a protonban jobban szétszóródik, elzajosodik, mint az elektronban. A proton 1836-szor nagyobb tömegű az elektronnál és az átmérője is sokszorosa annak. Ha a protont moduláljuk, a változás hatóereje jóval nagyobb lesz az elektronon, mint fordítva.

Az elektron modulációja esetén a proton magjában megjelenő hatás az időhurkok rugalmassága (behúzási tartományon belüli ingadozása) miatt szinte teljesen elnyelődik az ízületek mentén, mire elérné a részecske felszínét és kívülről észlelhető mértékű változást okozna rajta. Kicsit olyan ez, mintha meglötyögtetnénk a könnyű elektron hullámképét a nehéz proton tartályában, aminek ez meg se kottyan. Ebből következik, hogy az információt érdemes a protonnal továbbítani és az elektronnal venni, így egy adóvevőben két, fordított állású részecske párosra van szükség. Ez a fajta átviteli aszimmetria az eloszlási törvény egyik következménye, amiről a következő fejezetben lesz szó.

Mivel a modulációt gyorsulással érjük el, meg kell valahogy oldani a proton kis távolságon történő nagy erejű, gyors és szabályozott rángatását. Ez némileg nehezebb feladat, mint a kicsi és könnyű elektronok rángatása, és nem csak a részecske tömegtehetetlensége miatt, hanem a töltése okán is, amivel megkapaszkodik az összes szomszédos részecskében, atommagban, illetve elektronhéjban. Egy atomrácson belül a méretkülönbség miatt sokkal könnyebb az atomok között rángatni egy elektront, mint egy protont, épp ezért az egész anyagtömeget mozgatni kell. Minél rugalmatlanabb a proton beágyazási környezete, annál nagyobb lokális gyorsulás érhető el, mivel a környező atomok elektronhéjai annál kevésbé képesek elnyelni és szétszórni a lökéshullámot, megkímélve ezzel a protont a mozgástól. Az efféle folyamatos rázkódás viszont makro szinten anyagfáradást és törést okozhat az atomrácsban. Szétrázhatja a berendezést, nem beszélve a keletkező nagy frekvenciás zajtól és a menet közben az anyagból kisajtolódó fény hőszennyezéséről, ami folyadékszerűen viselkedve befolyásolja a rácsszerkezetet.

Az előidézett két pont oszcilláció modulálásával lehet a legegyszerűbben digitális jeleket továbbítani, aminek sebessége ennek ütemétől függ. A sebesség növekedésével viszont megnő a hibás jeltovábbítás aránya. A proton ugyanis a tömegtehetetlensége miatt egyre jobban ellenáll a deformációnak, majd egy határérték után nem tudja tovább követni a környezete rázkódását (lökdösését). Úgymond ellenirányú rezgésbe kezd és emiatt nem továbbítja a ráerőszakolt elmozdulási jellemzőket. Ez lekorlátozza az egy művonalon keresztül átvihető információ mennyiségét, illetve bizonyos mértékű redundanciát kell beiktatni a kódolásnál a hibajavítás érdekében.

Az átviteli csatorna ebben az esetben megfelel egy adó berendezésnek, ahol érdekes módon nem előny, hanem hátrány lesz az, ha több protont használunk egyszerre a jeltovábbításhoz azért, hogy ezáltal erősítsük az adást. Mivel az EP-szálon átmenő információ mozgató ereje meglehetősen csekély, ezért minden mérnök arra gondolna először, hogy használjunk minél több proton-elektron párost, mert így kisebb beadott jelerősség mellett is erősebb lesz a kivehető jel a vevő oldalán. De ez sajnos egyáltalán nem így van.

Az időhurok rendszerek természetes időcsúszásai miatt ugyanis minden proton-elektron páros szubjektív sajátideje kisebb-nagyobb mértékben eltér a többiétől, mely az anyag életkorával és az elszenvedett deformációkkal (a berendezés használatával) egyre csak nő. Ami a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy a protonok oldalán betáplált jel az elektronokon nem egy időben, hanem teljesen szétszórva fog realizálódni, akár több perces vagy órás időintervallumban is, vagyis észlelhetetlenül zajos lesz. Ezen a problémán még azon a módon is csak ideiglenesen lehet segíteni, ha frissen teremtett neutronokat bontunk el egyszerre, egy tömegben és választunk szét adóra és vevőre, mert az aszimmetria-tétel miatt ekkor is elkerülhetetlenül és megállíthatatlanul megindul a szóródás. Amíg a szóródás mértéke alatta marad a jeltovábbításhoz használt frekvencia rezgésidejének, nincs gond, de amint megközelíti majd átlépi, a jel annál zavarosabb, visszhangosabb lesz, végül értelmezhetetlenül zajossá és gyengévé válik (elvész).

Éppen ezért célszerű csak egyetlen EP-szálat használni egy csatornához és az átviteli kapacitást inkább a független csatornák számának növelésével (párhuzamosítással) megoldani. Technikailag ma már lehetséges, hogy egyetlen elektron finom elmozdulásait nyomon kövessük és ennek változásaiból nyerjünk ki információkat, ami a berendezések miniatürizálásával később lehetővé fogja tenni az időszáltelefon hordozható méretű készülékké alakítását is (mobiltelefon, mikrocsipbe integrált átvivő, majd nanotechnológiás jeltovábbító).

10. AZ ELOSZLÁSI TÖRVÉNY

Az időszál univerzum fa-gráf szerkezete jól modellezhető egy piramis formájú hierarchiával, aminek elemei között alá-fölé rendeltségi viszony van. Ha a fizikai kölcsönhatásokat információ áramlásnak tekintjük a piramist alkotó pontok között, akkor az alaptól a csúcs felé irányuló információk mindig konkurálni kényszerülnek egymással, miközben a köztes csomópontokon áthaladva összegződnek. Ha különbözőek akkor zavarják és gyengítik egymást, ha pedig azonosak, akkor segítik és erősítik egymást. A csúcstól az alap felé irányuló információk minden csomópontban szétoszlanak, s közben gyengül az erősségük, azaz lefelé haladva egyre több pontot mozgatnak meg egyre kisebb hatásfokkal.

Ebből levezethető az eloszlási törvény jelensége, ami általános megfogalmazásában kimondja, hogy a piramis formájú hierarchiákban a csúcspont és alárendeltjei között zajló kölcsönhatások mindig aszimmetrikusak (aránytalanok). Két eltérő szinten lévő pont között mindig gyengül a kölcsönhatások erőssége a haladási iránytól (fölfelé vagy lefelé) függetlenül. Az egy szinten lévő pontok között a kölcsönhatások erőssége vagy nem változik vagy gyengül, a rendszer belső felépítésének, azaz a kölcsönhatási útvonalaknak megfelelően.

Az Életfán terjedő információkra alkalmazva az eloszlási törvényt azt látjuk, hogy az alárendeltek csak közösen képesek hatást gyakorolni a felettes létezőikre. Ha egy alárendelt üzen valamit a felettesének, mondandója belevész a hozzá beérkező rengeteg más jel áradatába. Az Istenhez például minden másodpercben imák és kérések milliárdos tömege érkezik be az univerzum minden részéről, amiket a kisegítő személyzetnek (titkár angyaloknak) kell különféle szempontok alapján csoportosítania és kezelnie. Az egyén szava így menthetetlenül belevész a tömeg zsongásába, s az Istenhez csak nagy vonalakban jutnak el az általános információk (elnagyoltan).
Ellenben ha az Isten szólal meg, akkor az Ő szava mindenkihez eljut a belőle kiágazó időszálakon és felsőbb parancsként hat az egész teremtésére. Minél felsőbb szintű vezető tehát valaki, annál nagyobb súlya van a szavának, nagyobb a mozgósító ereje. A mozgósító erő persze nem azonos a mozgató erővel, mert a rendszerre gyakorolt erőhatás szétoszlik a rengeteg elágazás mentén. Így az Isten szava mindig gyenge, finom háttérzajként ér el a teremtményeihez, míg a hozzájuk közelebbi események (bajok) hatása jóval erősebb szokott lenni általában. Emiatt mondjuk azt, hogy a király messze van, a szükség meg közel.
A felfelé irányuló egyéni üzenet gyengeségét a teremtmények csak tömeges összefogással képesek ellensúlyozni. Több millió ember együttes, célirányos imája jóval hangosabb és hangsúlyosabb az Isten számára, mint egy-két emberé, feltéve, hogy egy időpontban rezgeti meg az Életfa felfelé vezető időszálait. A tömegvallások sztenderdizált imaszövegei és időzített rituáléi pontosan ezt a célt szolgálják: az Isten célirányos manipulációját az emberek érdekében. Lényegében a közös akarat kifejezéséről van szó, melynek megvalósító ereje (rezonanciája) szó szerint csodákra képes, ha megfelelő irányítással párosul.

A lefelé irányuló főnöki üzenet gyengeségét a vezető csak a közvetlen alárendeltjeinek összefogásával képes ellensúlyozni. Ha a helyettesei átveszik a rezdüléseit, sokszorosára erősítve képesek együtt tovább küldeni minden ágazaton lefelé. A mennyországot betöltő szent zengés (a szférák zenéje) és az angyalok kórusának folyamatos éneklése (az Isten nagyszerűségének dicsőítése) pont ennek a folyamatnak a metaforája.

Ugyanígy az elektron forrásainak üzenete a proton forrásai számára hangsúlyosabb, de eloszlik azok tömegében, míg a proton üzenete visszafelé forrásonként gyengébb, de együttesen felerősödik a nagy tömegük (számuk) miatt. Ez persze fokozott terhelést ró a magrészecske időforrásaira, aminek csak az időhurkok behúzási tartományai állnak ellen. Többek között ennek a hatásnak köszönhető, hogy a magnukleonok gerjesztettségi szintjében bekövetkező változások érzékenyen megnyilvánulnak az atom elektronhéj szerkezetében, míg az elektronhéjat érő deformációk alig befolyásolják az atommag részecskéit.

Az eloszlási törvény működése figyelhető meg az emberi test megnyilvánulási szintjén is, ahol egyetlen sejt fájdalma alig észrevehető az emberi tudat számára. De a sok millió sejtet érintő sérülés vagy betegség már kényszerítő erővel bír. Minél nagyobb, átfogóbb tehát a baj, s a miatta közvetített üzenet, annál sürgetőbb a cselekvés.
Még följebb, az emberiség megnyilvánulási szintjén ugyanezen jelenség a nép tömeges megmozdulásának formájában figyelhető meg. Ilyenek a tüntetések, forradalmak, lázadások, sztrájkok, polgári engedetlenségi mozgalmak és más csoportos akciók. Ha csak néhány ember lázad, az általában nincs hatással a hatalmon lévőkre, de a tömeges felkelések már képesek megmozgatni a vezetést és különféle reakciókat (jókat vagy rosszakat) kiváltani belőle.

Készült: 2003.03.17. - 2008.04.06.