Nagy Constantinust a mai keresztények a sötét, pogány és eretnek múlt, illetve a felvilágosult, civilizált keresztény kor közötti közvetítőnek tartják. A hivatalos történelemben hemzsegnek a tévedések. Egy dolog biztos: Constantinus jóindulattal fordult a keresztények felé, akárcsak apja.

Amellett, hogy elsőként vitte el a kereszténységet Rómába, Constantinus a római államvallás, a Sol Invictus (a győzhetetlen napisten) vallás főpapja volt. A Sol Invictus-vallás napimádó volt, ahogyan azt Dan Brown is elbeszéli A Da Vinci­kódban. Akkoriban létezett egy másik napimádó vallás is, ami népszerű volt Rómában - a Mithrász-hit. Ez a vallás is hitt a lélek halhatatlanságában, az ítélet napjának eljövetelében és a holtak feltámadásában. A Sol Invictus-vallás és a Mithrász-hit a kereszténységhez hasonlóan csak egyetlen istent imádott. A Sol Invictus-vallás Szíriából származott, és körülbelül száz ével korábban jutott el Rómába. Constantinus meglátta a tökéletes alkalmat a három vallás egyesítésére és annak a politikai és vallási egységnek a megteremtésére, melyre véleménye szerint saját sikeréhez is szüksége volt. A Sol Invictus-vallás, a Mithrász-hit és a kereszténység ráadásul több szempontból is eléggé hasonlított egymásra ahhoz, hogy eggyé válhasson.

Constantinus korában a politikai siker a vallásos odaadás függvénye volt, így annak ellenére, hogy kétségtelenül odaadó híve volt a kereszténységnek, pragmatikus okok is közrejátszottak abban, hogy Constantinus kiemelt figyelmet szentelt a vallásnak. Rómában egyre nőtt a keresztények száma, és Constantinus úgy vélte, erős támogatókra lelhet bennük sógorával, Maxentiusszal szemben a birodalom trónjáért vívott küzdelemben. Amikor Constantinus 312-ben Róma előtt, a Milvius-hídi csatában legyőzte Maxentiust, megoldódott a probléma. Caesarea-i Euszébiosz IV. századi püspök és történetíró szerint Constantinusnak látomása volt a csata előtt, melyben egy fénylő keresztet látott az égen, az In Hoc Signo Vinces (E jelben győzni fogsz) felirat kezdőbetűivel. Constantinus ekkor elrendelte, hogy katonái a görög khi és rhó be­tűket, azaz Krisztus monogramját viseljék pajzsaikon. A látomás miatt győzelmét a kereszténység által a pogányság fölött aratott győzelemnek tekintették. Constantinus tehát a nyugat császára lett, miközben keleten Licinius uralkodott. Egyik első intézkedése az volt, hogy elhozatta Krisztus szögeinek egyikét, és belefoglaltatta koronájába. Nem sokkal a Maxentius felett aratott győzelem után találkozott Liciniusszal, s a találkozó nyomán elfogadott „Milánói ediktumban" közösen engedélyezték a keresztény vallást, illetve elrendelték a korábban a keresztényektől elkobzott javak visszaszolgáltatását. Constantinus a későbbiekben legyőzte Liciniust, Büzantiumot pedig elnevezte „Constantinople"-nak - ez a város Konstantinápoly, azaz a mai Isztambul. 313-ban nekiadta a lateráni palotát a római püspöknek, s itt egy új katedrálist építettek, a Basilica Constantinianát, a mai lateráni Szent György-templomot.

Ettől kezdve a kereszténység elfogadott vallás volt. A hagyománnyal ellentétben egyik társát, Sylvestert jelölte ki pápának, s ezzel megteremtette azt a szokást, hogy a pápát a császárok nevezik ki. Véget ért a keresztények üldözése ­ immár szabadon élhettek és nyíltan vállalhatták hitüket. Ugyanakkor sokan úgy érezték, hogy a fényes külsőségek ellentétben állnak Krisztus tanaival, és az egyház letért a számára kijelölt pályáról. Egyes keresztények úgy vélték, hogy a kereszténységet feláldozták Constantinus sikerének érdekében. Mintha csak kétségeiket akarta volna igazolni, Constantinus megerősítette szent státusát, kihirdetve, hogy a keresztény Isten őt támogatja. A kereszténység, a Sol Invictus-vallás, a Mithrász-hit és bizonyos szír és perzsa elemek elegyítésével Constantinus valóban egyetemes („katolikus") és hibrid vallást teremtett.

A látomása valójában egy pogány templomban történt, és Sol Invictus napistent jelenítette meg előtte. Constantinust nem sokkal korábban fogadták be a Sol Invictus-kultuszba. A Milvius-hídi csata után Constantinus diadalívet emelt Rómában, mely kijelentette, hogy a győzelmet az Istenség beavatkozásának köszönhetően nyerte el - de ez az Istenség nem a keresztény Isten, hanem Sol Invictus volt.

Euszébiosz szerint a Deszposzüni - ha nem is Jézusnak magának, de Jézus családjának a leszármazottai - 318-ban küldöttséget menesztettek Szilveszter pápához. Kijelentették, hogy számos püspökséget nekik kell adni, hogy az Anyaszentegyházat Jeruzsálemben saját Deszposzüni egyházuknak kell tekinteni, és hogy a római egyháznak pénzügyi támogatást kell nyújtania számukra. Szilveszter pápa elutasította követeléseiket, mondván, hogy a megváltás Constantinusra tartozik, nem pedig Jézus Krisztusra. Úgy tűnik, ez a meglehetősen fagyos találkozás volt az utolsó olyan alkalom, amikor a korábbi nazarénus hagyomány bármilyen módon kommunikált a római egyházzal, ami ekkorra már elkötelezte magát a páli hagyomány mellett.

321-ben Constantinus elrendelte, hogy a bíróságok ezután ne a zsidó sabbat napján, hanem „a nap tiszteletre méltó napján", azaz vasárnap legyenek zárva. Így a kereszténység pihenőnapja szombatról átkerült vasárnapra, s ezzel tovább nőtt a távolság a júdaizmus és a kereszténység között. Ezenkívül Krisztus születésének napját eddig január 6-án ünnepelték. Ez a dátum még ma is fontos Európa egyes részein a „királyok napja"-ként. A kereszténység azonban átvette a december 25-i Sol Invictus- és Mithrász-ünnepet Jézus Krisztus hagyományos születésnapja helyett. Ez az ünnep a nap újjászületését dicsőítette - ekkor kezdtek ismét hosszabbodni a nappalok, ekkor lett ismét a napé a világ. Ezért minden szekta ugyanazon a napon tartotta az ünnepet. A Mithrász-hit szintén sok olyan tanítást vallott, amit a kereszténység is, például a halál utáni életet és a lélek halhatatlanságát. Időszerű volt, hogy Jézus Krisztus immár Sol Tnvictust is képviselje, s ugyanakkor keresztény templomokat kezdtek építeni. Sol Invictus-szobrok is készültek, meglehetős hasonlóságot mutatva Constantinusszal. Constantinus saját maga előtérbe helyezésével gyakorlatilag lefokozta Jézust.

A karácsony ügyét tehát elrendezték. A húsvét dátumának meghatározására szolgáló rendszert azonban csak 325-ben, a niceai zsinaton fogadták el. A szavazás eredményeként húsvét napját a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első telehold utáni első vasárnapban határozták meg - mivel egy adott dátumban nem tudtak megállapodni. A keresztény ünnep egy régi pogány fesztivál, az Eastre helyét vette át. Eastre (Eszter - Aranyi) volt a neve a tavasz istennőjének, s innen származik a női nemi hormon, az ösztrogén elnevezése is.

A niceai zsinat a keresztény egyház első ökumenikus ta­nácskozása volt az ókori Niceában, azaz a mai törökországi Imikben. Dan Brown nem tesz említést a zsinat összehívásának fő okáról: annak a problémának a megoldásáról, amit az ariánus eretnekség megjelenése okozott a keleti egyházban. Az ariánusok szerint Krisztus nem isteni, hanem emberi lény volt. A zsinat egyetlen szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy Jézus Krisztus isten volt, nem pedig ember. Ez különösen a folyamatosan az egységre törekvő Constantinus számára volt fontos döntés, mivel az isten Jézus Krisztust közvetlen kapcsolatba lehetett hozni Sol Invictusszal. Az új elrendezésben Jézus Krisztus lett volna Sol Invictus falandó megtestesülése - ha bárki kényelmetlen kérdéseket kezdett volna feltenni. Szilveszter pápa nem vett részt a zsinaton, csak képviselőit küldte el. Constantinus saját maga száműzte Ariust, ezzel is kihangsúlyozva elsőbbségét az egyházi ügyekben.

A páli keresztények még mindig Messiásuk második eljövetelét várták, s Constantinusnak erre a problémára is megoldást kellett találnia. Arra a tényre építve, hogy Jézus Krisztusnak nem sikerült kiűznie a rómaiakat Jeruzsálemből, Constantinus elkezdte elhinteni a kétség magvait azzal kapcsolatban, hogy Jézus Krisztus lett volna a Messiás. Rámutatott, hogy ő, Constantinus valósította meg a kereszténység elfogadását, nem pedig Jézus. Biztos hát, hogy Jézus volt a Messiás? Azokat a keresztényeket, akik ragaszkodtak hozzá, hogy Jézus Krisztus volt a Messiás, eretneknek nyilvánították.

Tudnunk kell, hogy Jézus hithű zsidóként soha nem alapított volna egy a júdaizmustól elkülönülő, új vallást, sőt eretnekségnek tekintette volna azt. (Tehát nem volt zsidó! - vajon miért nem meri kimondani a szerző?.... - Aranyi) Amint azt a Jézus Krisztussal kapcsolatos tényeket és tévedéseket tárgyaló Hetedik fejezetben látni fogjuk, körülbelül 25 évvel Krisztus halála után szakadás következett be a keresztény egyházban Jakab, Krisztus testvére és Szent Pál között. (Merthogy Pál sohasem fogadta el magára nézve követendőnek a jézusi tanításokat - Aranyi.)

A status quo fenntartása érdekében Constantinus elrendelte minden olyan mű megsemmisítését, ami ellentmondásban állt az új vallással, köztük a pogány írók Jézus Krisztusról szóló írásaival, sőt azoknak a keresztény íróknak a műveivel is, akik „nem látták előre", hogyan kerül majd átírásra a történelem. A rendeletet hatékonyan és buzgón végrehajtották, s ennek következtében szinte az összes keresztény irat eltűnt, különösen a Rómában találhatók, helyet adva az őket felváltó új írásoknak. 331-ben Constantinus megragadta a lehetőséget a történelemhamisítás kiteljesítésére, és megparancsolta, hogy írják át az Újszövetséget. Az írók bármit mondhattak, amit akartak, amennyiben keresztény uraik elfogadhatónak találták szavaikat.

Mindez azt jelenti, hogy a ma általunk ismert Újszövetség a IV. században keletkezett, kifejezetten Constantinus politikai érdekeinek figyelembevételével. Olyan ez, mintha az Egyesült Államok elnöke átíratná Shakespeare műveit, hogy azok illeszkedjenek politikai propagandájához.

Ám Constantinusnak még ez sem volt elég. A Messiás várása fontos eleme volt a júdaizmus vallási hagyományának, az uralkodók istenné nyilvánítása pedig más civilizációkban, például az egyiptomiban és a rómaiban is előfordult. Az isteni uralkodó gyógyító képességekkel rendelkezett és helyrehozta a világ hibáit. Ez természetesen nemcsak az általunk ismert Krisztusra, hanem a Merovingokra is vonatkozik. Ugyanakkor Constantinus számára a keresztény isten nem volt más, mint a jól ismert Sol Invictus egy másik szemszögből. Saját magára a Messiás szerepét osztotta. Úgy vélte, Krisztus az próbált lenni - és abban vallott kudarcot - amit tőle is elvártak: hogy harcos legyen, spirituális vezető, egyesítse a politikát, a vallást és a birodalmat. Más szóval olyasvalakinek kellett volna lennie, mint aki maga Constantinus volt. És Constantinus úgy vélte, hogy sokkal alkalmasabb a feladatra.

Meglepő módon a római egyház nem tiltakozott ez ellen az elképzelés ellen. Talán tisztában volt azzal, hogy Constantinus anyja, Helena, a camulodi Elaine brit hercegnő, II. Coel király lánya Arimatheai Józseftől származott, s így a Grál vérvonalához tartozott. Constantinus így a Meroving-vérvonal révén jogot formálhatott magas pozíciójára. Az egyház azt is készségesen elismerte, hogy a Messiás küldetése nem az, hogy az emberek jóindulatú megváltója legyen, hanem az, hogy erős, határozott, harcias vezetőjükké váljon. Ettől kezdve az általunk ismert kereszténység alapítója nem az I. századi Jézus Krisztus, hanem a IV. századi Nagy Constantinus. Euszébiosz szintén hitt Constantinus félisteni mivoltában, és abban, hogy gyakorlatilag a császár volt a tizenharmadik apostol.

Ugyanakkor ez a füstfüggöny semmi Constantinus adományozásához, illetve annak a „felfedezése" óta a keresztény és nem keresztény nyugati világra gyakorolt hatásaihoz képest.

Constantinus egészen 337-ben bekövetkezett haláláig nem vette fel a keresztséget. A Jordán folyóban akart megkeresztelkedni, de a körülmények meggátolták ebben. A kereszteléshez levetette bíborszínű császári tógáját, és a neofiták fehérébe öltözött.


A Constantinus adományozása

Miután Constantinus római császár lett, a szó minden értelmében a lábai előtt hevert a világ. A VIII. században felbukkant egy dokumentum Constantinus adományozása címmel ­ azaz megtalálása előtt elméletileg négyszáz évig ismeretlen helyen rejlett. Tekintettel következményeire, furcsa, hogy nem került elő hamarabb. A dokumentum célja annak alátámasztása volt, hogy a pápák Isten földi képviselői. Ám ez még nem minden.

A római egyház azt állította, hogy a dokumentum a IV. században, feltehetőleg még Constantinus 337-ben bekövetkezett halála előtt keletkezett, hálából, amiért Szilveszter pápa kigyógyította a császárt a leprából. Köszönete kifejezéseképpen a császár a Szent Római Birodalom teljes hatalmát átruházta az egyházra. Ebbe beletartozott az uralkodók kijelölésének és visszahívásának joga is.

A római egyház azonnal munkához látott és 751-ben élve az állítólag rá ruházott hatalommal Franciaország első királyává emelte Pipint. Ekkor taszította le az egyház első alkalommal a Meroving-királyokat a trónról, hogy szolgáikkal, a háznagyokkal váltsa fel őket. Az egyház felajánlotta támogatását az egymást követő római katolikus bábkirályoknak, a Karolingoknak. Nem sok kétség fér ahhoz, hogy a Merovin­gok gyanakvással fogadták volna a dokumentumot. Constantinus végül is ugyanahhoz a vérvonalhoz tartozott, mint ők, és csak ámulattal vegyes értetlenkedéssel fogadták volna ostoba döntését, mellyel elajándékozta születési előjogaikat. Azt is feltételeznünk kell, hogy az adomány kiterjedt Constantinus császári palástjára és uralkodói jelvényeire is, de a pápa úriember lévén ezeket nem fogadta el.

Így bitorolta el az egyház a törvényes királyi vérvonalat saját maga számára. A nép szempontjából a jogok a Constantinuséi voltak, azt csinált velük, amit akart.

Ettől kezdve elsöprő erővel emelkedett a római egyház. Minden európai uralkodó az egyház képviselői által levezetett koronázási ceremóniák révén került hatalomba. A királyságok összes törvénye ezen a dokumentumon alapulva született meg. Az egyház tehát abszolút hatalomra tett szert.

A gond csak az, hogy a Constantinus adományozása hamisítvány volt, és az egyháznak törvényesen soha nem állt hatalmában ezeknek a jogoknak a bitorlása. Ezt azóta tudjuk, amióta Lorenzo Valla még a reneszánsz időkben megvizsgálta a dokumentum hitelességét. Megállapította, hogy az Adományozásban szereplő újszövetségi idézetek a Biblia Vulgáta­fordításából származnak, ami viszont nem létezett az irat állítólagos keletkezésekor. A Vulgátát Szent Jeromos állította össze, aki csak húsz évvel azután született meg, hogy Constantinus állítólag aláírta az Adományozást.

Emellett a szöveg latinsága csak a VIII. század körül alakult ki. A IV. században még a klasszikus latint használták. Constantinus idejében a dokumentumban említett szertartások egy része sem létezett még. Ám mindez nem vetett véget a történelem talán legnagyobb hamisításának - az Adományozásra mind a mai napig hivatkoznak!

Az egyház a középkorban nem tétovázott erre a hazugságra támaszkodva kinyilvánítani hatalmát. IX. Gergely pápa II. Frigyes császárhoz írt, „Si Memorium . Beneficiorum" című, 1236. október 23-án kelt levele kimondja:

...ahogy az Apostolok fejedelmének vikáriusa (a római pápa) kormányozza a papság és a lelkek birodalmát az egész világon, úgy uralkodik minden egyéb dolgokon és személyeken is az egész világban; tekintettel arra, hogy az igazságosság gyeplőjét kezében tartva kell uralkodnia a világi dolgokban azok fölött, akiket - amint tudjuk - Isten jelölt ki, hogy a spirituális dolgokban döntsenek a földön. Constantinus császár megalázkodott esküvésében, és a birodalmat a római pontifex örök gondoskodására bízta, a császári pecséttel, a jogarral és Róma városával és dukátusával egyetemben...


Nagy-Britanniában az Adományozás alkalmazása révén a koronázásokat az angol egyház érsekei végezték el. Amikor VIII. Henrik házassági problémái miatt szakított a római egyházzal, megőrizte az érsekek jogát arra, hogy a koronázással királyokat kreáljanak, és ezzel biztosította, hogy a csalás mindmáig tovább éljen minden brit uralkodóban. Persze Henriknek nem is lett volna szabad hatalomra kerülnie. Amint azt IV. Edward kapcsán a Harmadik fejezetből megtudtuk, a Tudoroknak soha még csak egy pillantást sem lett volna szabad a trónra vetniük.

Ha eljutunk a probléma logikus végkövetkeztetéséig, akkor láthatjuk, hogy a csalás következményei óriási jelentőségűek: minden olyan törvény, amit Nagy-Britanniában elfogadtak és olyan uralkodók szentesítettek, akit Constantinus adományozása alapján az érsekek koronáztak meg, érvénytelen.


http://aranylaci.freeweb.hu/