“Nem fizikai testek vagyunk, hanem Végtelen Tudatosság, mely soha nem hal meg. Tudatosan belevágtam az önfelfedezés hihetetlen utazásába 1990-ben. Fogalmam sem volt, hogy merre fog vezetni, mégis, mindenképpen mennem kellett. Elegem volt. Ez a „világ” mindig is értelmetlennek tűnt számomra: 

Az igazságtalanság, az ostobaság, ahogy a Rendszer az embereket gépekké változtatja, akik ugyanazon ismétlődő tapasztalatok és programozott viselkedési minták körforgásában pörögnek egy helyben, s ezt görcsösen életnek hívják. Nem mi éljük az életet – az élet él minket. Hány ember tölti ténylegesen azzal idejét nap mint nap, amit szeret, ami kielégíti, ami hozzájárul kibontakozásához, fejlődéséhez, kiteljesedéséhez? Ténylegesen hányan boldogok, elégedettek és élnek békében magukkal? – Valójában alig van ilyen.

Önmagában nem elmebajra kárhoztatás, amit „életnek” nevezünk? Legtöbb ember egész életében azt teszi, amiről azt hiszi, hogy tennie kell, s ez egyet jelent a Rendszer kiszolgálásával, a Rendszer kínálta keretek között. Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg is megtapasztalható valósággal? Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket? Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.

Ó Istenem, ments meg innen! Ne a probléma „kezelésével” törődj, mit szólnál az ok megszüntetéséhez? Mit szólnál ahhoz, ha megváltoztatnád a gyerekeid közérzetét azzal, hogy azt mondod nekik, pihenjenek és szórakozzanak, mivel az oktatás és a Rendszer vizsgakövetelményeinek megfelelés egy rakás szar? Az „oktatás” célja  a programozás, idomítás, hogy a hatalmi felépítménynek megfelelő valóság kollektív hitét ültesse mindenkibe. Ez az egész az alárendeltségről, a korlátozásokról és az „én nem tudok” „te nem tudsz” mentalitásról szól, mivel a Rendszer azt akarja, hogy mindenki ezt szajkózza a sírig vagy a hamvasztásig. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet. Mint ahogy Albert Einstein kijelentette:

„A tanulásomat akadályozó egyedüli dolog az oktatásom volt.”
- Azt is mondta, hogy „a műveltség az, ami megmarad, miután mindent gondosan elfelejtesz, amit az iskolában megtanultál.”

Miért büszkék a szülők, ha a gyerek bizonyítványt kap arról, hogy felmondta a Rendszernek, amit az hallani kíván? Nem azt mondom, hogy ne törekedjünk tudásra, azonban ha szabadságra törekszünk, akkor a saját, s nem a Rendszer elképzelései szerint kell a tudást megszereznünk. Azt is kijózanító lehet megfigyelni, hogy a politikusok, kormányhivatalnokok, újságírók, tudósok, orvosok, ügyvédek, bírók, az üzleti élet vezetői vagy mások, akik igazgatják, vagy szolgálják a Rendszert, kivétel nélkül mindig azok, akik ugyanazon az egyetemi (idomító) elme-gépsoron mentek keresztül.

Sajnálatos módon az értelmet és a sikeres vizsgákat gyakran egy dolognak hiszik.  Az oklevél csupán arról szól, hogy azt mondod a Rendszernek, amit mondott, hogy mondjad. Mi értelmes van ebben? Legtöbben azzal bolondítják magukat, hogy szabadok, mivel ténylegesen sosem vizsgálják meg elméletüket. Olyanok, mint a légypapírra ragadt legyek, akik mindaddig, amíg nem próbálnak mozdulni, meg tudják magukat győzni arról, hogy ha akarnának, tudnának. Csak éppen most nem akarnak!

Ha megpróbálnák, szembesülnének a ténnyel, hogy a seggük teljesen odaragadt egy valaki más irányította rendszerhez, ami vacsorát fog felszolgálni – őket. Azt teszik, amit a kormánydiktatúra mond nekik, anélkül hogy megkérdőjeleznék, vagy kétségbe vonnák az utasításokat. Fenntartják a szabad választás illúzióját azzal, hogy sosem választanak. „Nekem teljesen megfelel, hogy szárnyaim ehhez a hálóhoz ragadtak, mivel azt választom, hogy nem repülök”. Oly sok emberrel találkoztam az évek során, akik egészen addig szabadnak hitték magukat, amíg valami olyat nem tettek, ami nem volt „normális”. Ekkor keményen beleütköztek a valóságba, mert, hogy a nagy amerikai komikust, Bill Hickst idézzem: „Szabadon teheted azt, amit mondunk neked.” Ahogy az orwelli globális állam egyre nagyobb iramban bontakozik ki az árnyékból, a „szabad világ” önámítást egyre nehezebb fenntartani. Szorult helyzetükkel való szembesülés helyett, sokan minden erejükkel igyekeznek félrenézni.

Legtöbben készek bármikor panaszkodni, hogy mi minden szörnyűség történik az életükben és a nagyvilágban, azonban kővé dermednek, amikor tettekre kerülne sor. Láthatóan sokkal kényelmesebb a felelősséget valaki másra hárítani. A világ pontosan ezért ilyen, amilyen. Pár embernek megengedjük, sőt felkérjük őket, hogy ilyenné tegyék, emiatt a változtatáshoz nem elegendő, sőt teljesen felesleges ujjal mutogatni másokra. Mi mindannyian részesek vagyunk ebben. Voltaire briliánsan ragadta meg a lényeget: „Soha egyetlen hópehely sem érzi magát felelősnek egy lavinában”.

Hét-nyolc éves korom óta ez a világ őrültnek tűnt számomra, és amikor kezdtem felismerni, mi van a valóságnak hívott illúzió mögött, teljesen nyitott voltam rá. Nem kellett lökni, én már szálltam a hintában. Kell, hogy legyen egy ok, amiért ilyen nevetséges ez a világ, és amiért ilyen kevesek képesek ezt felismerni, vagy bevallani legalább maguknak. Az 1990 óta szerzett hihetetlen tapasztalataim bebizonyították nekem, hogy valóban van egy ok, egy rendszer az őrületben. A társadalom azért ilyen, mert tagjai azt akarják, hogy ilyen legyen. Tervezetten haladunk a globális diktatúra felé, mert ez felel meg tudatossági szintünknek.

David

Icke

Amikor ilyen cikket olvasunk, az emberben megszólal valamiféle igazságérzet… Valami nagyon nincs jól és valamit nagyon kéne tenni már a rendszer ellen, hiszen még a szabadság illúziójától is megfoszt. Egy idő után viszont mindig beláthatjuk, hogy minden rendszer egy még nagyobb rendszer része. A cikk végén nagyon jól kitágítja a problémát David Icke és ha tényleg az okokat vizsgáljuk, akkor inkább feladat ez, mintsem probléma, – főleg ha már ennyit hivatkozunk a dimenzióváltásra. Amennyiben több dimenzióban vizsgáljuk a jelenünk okait, akkor ide megint csak pontosan passzol az a tétel, hogy minden új rend kialakulásához szükség van az előző káoszára. Ha mélyebben belegondolunk, mégiscsak csodálatos ez a planéta és a felszínén történő események, – beleértve a jelenlegi rendszert is.

Nagyon szép kontrasztot alkot az elkövetkezőnek ugyanazon a Földfelszínen, mely már annyi kultúrát szolgált ki és viselt el. Az íjat meg kell feszíteni, hogy a nyílvessző repülni tudjon. A húrokat meg kell pendíteni, hogy dallam legyen belőle. Az embernek tapasztalnia kell, hogy jobb, megértőbb ember váljon belőle. És nekünk meg kell békélni, hogy béke lehessen egy ideig, mert lesznek majd újra erős emberek, csoportok, akik őszintén fogják majd hinni, hogy az elméjük feljogosítja őket arra, hogy az általuk elképzelt dolgokat valóra váltsák.

Azzal a végtelen tudatossággal sejtjük, érezzük, hogy az ember többre hivatott, mint a test szokásszerű használata és ez szükségszerűen a vajúdás fájdalmával jár. Törvényszerű immár az ébredés, mert a szelepet ki kell nyitni, hiszen annyi feszültség halmozódott már fel, oly nagy a nyomás az emberben. Mindig lesznek reformerek és mindig lesznek konzervatívok és ezek hol jobb oldalra állnak, hol bal oldalra állnak, de egyszer minden teremtett lélek elfárad, végre megáll ebben a nagy rohanásban. Mindig vannak időszakok, amik meghaladják a poláris látásmódot, amikor az ember úgy kezdi el látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak.

Ezeket az időszakokat nevezzük Aranykornak. Ilyenkor a “titkos tudás” megmutatkozik, s ez azt jelenti, hogy a Pszichikum képességei, a képességek működési mechanizmusai napvilágot látnak és ez az, ami megaranyozza ebben a kibontakozásban létezni képes emberek mindennapjait. Márai azt mondja, hogy minden embernek meg kell enni a maga fekete levesét. S amikor az emberek eleget szenvedtek  és harcoltak ahhoz, hogy a saját fókuszukkal tartsák életben a problémákat, akkor valóban egy új korszak köszönthet be.

- Dehogy rossz ez a rendszer. Csodálatos!

Segít és rá is kényszerít arra, hogy az ember betöltse végre azt a szerepet amiért teremtetett és ez pedig az, hogy végtelen tudatú Kozmikus Emberré váljon. Ahogy Lao Ce is mondja; – “Amikor zavaros az ország, megjelennek a hűséges szolgák”. De ilyenkor már nem érdekek szolgálatáról van szó, egyszerűen teszik majd végre sokan a dolgukat, amit már egy még nagyobb erő sugall belülről. A legtökéletesebb rendszerszemlélet állapota, az a neutrális szellemi kontroll és nem véletlen az sem, hogy ezt a titkosnak nevezett oktatás keretein belül lehetett megszerezni. Ahogy a nyilvános oktatási rendszer eddig feszítő erőként megmutatkozott a társadalmainkban, úgy most megmutatkozik az egyéniségek kibontakozásának mozgatórugójaként is, főleg ha már ebben a szerencsés aranyszínű Foton övben kolbászolunk állítólag.

És ahogy már említettük az Isten ennél lejjebb nem jöhet. De az emberi szellem, mindig is képes volt arra, hogy felülemelkedjen önmagán. – Ez pedig a jelenünk feladata, melynél szebb kihívás nem tudom van-e. És a végére pedig csak annyit, hogy az ember, amikor vissza kell, hogy nézzen, mindig arra tekint megelégedetten vissza, ami nehéz volt, de mégis képes volt rá, hogy megcselekedje, végigvigye. Mert, ha csak gondolattá, – gondolkodóvá fajulok, annak hiszem magam, ami nem vagyok.

Murzsicz András