Szeretettel köszöntelek a EMKÉK közösségében!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Az igaz tudás és szeretet hívei vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a EMKÉK közösségében!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Az igaz tudás és szeretet hívei vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a EMKÉK közösségében!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Az igaz tudás és szeretet hívei vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a EMKÉK közösségében!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Az igaz tudás és szeretet hívei vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Bevezetőben rövid áttekintést igyekszünk adni arról, hogy az évkörnek a népi műveltség rendszerével - azon belül is különösen a népmesével - való kapcsolatát kik, hogyan kutatták eddig, és milyen eredményre jutottak.
A tanulmánynak ez az első fejezete némileg átdolgozott és
bővített változata annak az írásnak, amely először - számos
értelemzavaró sajtóhibával - a Magyarság és műveltség - Nyelvében él...?
című INTART-kiadványban látott napvilágot 1987-ben, majd a Gödöllői
Galéria Balladás képek című kiállításának katalógus előszavaként,
Népköltészetünk és az évkör címmel, 1988-ban. Ez utóbbi, a jelenleginél
nagyobb terjedelmű írásmű a népmeséken túl a népi műveltség egyéb
ágazatait - ballada, népdal, néptánc - is kapcsolatba próbálta hozni az
évkörrel.
A történeti fejlődési vonal vázolása előtt meg kell említenünk, hogy az
ilyen irányú kutatást mindig nagyfokú bizalmatlanság kísérte. Ennek
elsősorban az az oka, hogy hiányoznak a népköltészeti cselekményrendszer
évkörre való leképezéséhez a konkrét írásos vagy tárgyi bizonyítékok.
Mit értünk ezen?
Ha egy népmesénknek vagy népballadánknak a belső cselekményvázát úgy
bontja ki az elemzés, hogy a dramaturgiailag csomópontértékűnek
tekinthető cselekményelemeket rendre összeveti és párhuzamba állítja
egy-egy, az évkörön belül jelentkező - közelebbről: a fény és árnyék
arányváltozásai tekintetében megkülönböztetett fontosságú -
csomóponttal, akkor ennek a módszernek a jogosultságára vonatkozóan az
ortodox, túlnyomórészt formállogikai apparátussal dolgozó folklórkutatás
bizonyítékokat kér. Konkrétan: olyan múlt századi vagy e század eleji
megnyilatkozásokat, amelyek direkt módon utalnának arra, hogy a
népköltészetet funkcionáltató egykori közeg, mondjuk, a mesemondó és
hallgatósága, hasonlóképpen értelmezte a költött cselekményfordulatok és
az adott évköri jelenségek viszonyát, mint ahogyan mi azt - például
jelen írásunkban - rekonstruálni igyekszünk.
Nos, ez a várakozás módszertanilag megalapozatlan. Feltételez ugyanis
egy sajátos, két csatornán párhuzamosan működő kommunikációs rendszert,
pedig nincs rá bizonyítékunk, hogy ilyen létezett volna valaha is a népi
műveltség közegében. Olyasmi tudniillik, hogy a közösség valamely tagja
egyszer elvégzi a maga évkörön belül esedékes munkáját (lett légyen ez a
munka akár szöveges, akár képi vagy éppen mozgásos jellegű), majd
melléje csúsztatja egy másik csatornán a bizonyítékot is arra
vonatkozólag, hogy amit tett, azt valóban megtette. A hivatalos
(ortodox) kutatási vonal ezeket a másodlagos bizonyítékokat kéri számon,
és ha ezek nincsenek meg, akkor nem hiszi el, hogy a népzenei,
népköltészeti vagy népművészeti anyagban valóban benne rejlik az
említett struktúra.
De vajon van-e olyan módszer, amellyel helyettesíteni lehet a direkt
bizonyítási eljárást ezen az ingoványos kutatási területen?
Természetesen van. Sőt, akkor is alkalmazzák a kutatók, amikor nem
nevezik nevén. (Kérdés, van-e egyáltalán széles körben elfogadott,
precíz megnevezése; magunk házi használatra ezt a megjelölést szoktuk
alkalmazni rá: bonyolult rendszerek összevetésének módszere.) A
következő modellel élhetünk. Ha egy zártkörű rendezvény
vendégkoszorújáról semmiféle közelebbi információnk nincs, még mindig
fennáll a lehetősége annak, hogy a rendelkezésünkre bocsátott névsort
követve a bonyolult rendszerek összevetésének módszerét alkalmazzuk.
Megnézzük, hogy azonos-e a listán szereplő nevek mennyisége a
rendezvényen megjelent személyek mennyiségével; ebből ugyanannyi-e a
férfi és a nő, mint a jelenlévők között, tehát az arányuk azonos-e... és
még sok más adatot ellenőrizhetünk. Minél több ponton tudjuk a
megfeleltetést végrehajtani az általunk jól ismert rendszer (a névsor)
és a hasonlóan bonyolult, de általunk eddig nem ismert rendszer (a
vendégkoszorú) között, annál biztosabban állíthatjuk, hogy a kettő
valóban, azaz lényege szerint is megfelel egymásnak. Ebben az esetben
pedig a már ismert bonyolult rendszerről bízvást következtethetünk a nem
ismert, de hozzá nagyfokú hasonlóságot mutató másik rendszerre. Ezt a
módszert bizonyosan alkalmazzák a természettudományos kutatói
gyakorlatban, sajnálatosan keveset hagyatkoznak rá viszont a humán
tudományok területén, ahol alkalmasint egyfajta szégyenkezés kíséri,
mintha nem lenne teljes értékű valóságfeltárási módszer.
A múlt század folyamán, amikor megindult a népmesék rendszeres gyűjtése,
már a kezdeményező Grimm-testvérpár is megkísérelte azt, hogy a
természet éves működési ciklusával hozza kapcsolatba az általa
egybegyűjtött német mesekincset. Ezt a próbálkozásukat tanítványok
serege népszerűsítette, illetve fejlesztette tovább. Közülük a magyar
akkor még nem így nevezte magát, ma így mondanánk - folklórtudományra a
legnagyobb hatást Albert Schott munkássága gyakorolta. Az ő nyomán
Henszlmann Imre 1847-ben, a Kisfaludy Társaság ülésén megpróbálta
rendszerezni az általa kiválasztott tizennégy magyar népmesét.
(Felolvasását Henszlmann A magyarországi népmesékről címmel tartotta.)
Már itt lehetett érzékelni Grimmék módszerének buktatóit, amelyekre
azután Arany László 1867-ben, ugyancsak a Kisfaludy Társaságban
felolvasott székfoglaló beszédében már nyomatékosan rámutatott, és
ellenérveket is megfogalmazott velük kapcsolatban. (Felolvasásának címe:
Magyar népmeséinkről.) Mi volt a fő ellenérve Grimmék mesekutatási
módszerével szemben? Ahhoz, hogy ezt megérthessük, előbb futtában meg
kell ismerkednünk a Grimm-iskola módszertani alapelveivel.
A Grimm-testvérek - és a nyomukban haladó német népmesekutatás - az éves
ciklusban elsősorban az évszakváltást tartották lényegesnek, és ennek
megfelelően egy négyes ritmusképletet kerestek vissza a mesékből. Így
például a sűrűn előforduló megszabadítás-jelenetekből (Csipkerózsika)
következetesen a téli álomban - egyfajta tetszhalálban - szendergő
természetnek a tavasz általi megváltását próbálták rekonstruálni. Ez
végső soron nem rossz feltételezés, csak éppen túlságosan is nagyfokú
leegyszerűsítése a problémának. Persze, ha részleteiben vizsgáljuk,
lényegesen több színűnek hat ez a népmese-elemzési kísérlet, de a
lényege mégiscsak ez volt. Ezt emelték ki belőle a csodálói is, akik
elég hosszan kitartottak mellette, és ezt pécézték ki azok is, akik nem
értettek egyet vele.
A korabeli támadások lényegét, a jogos ellenvetést tömören úgy
foglalhatjuk össze, hogy - a hegyek nem azért vajúdnak, hogy egereket
szüljenek. Egy olyan gazdag motivikájú népmesekincs, mint amilyent
Grimmék és követőik (Artur és Albert Schott, Bechstein, Benfey, Köhler,
Liebrecht - hogy csak az Arany Lászlótól hivatkozottakat említsük)
elemzés tárgyává tettek, sokkal nagyobb fokú változatosságot mutat, mint
hogy pusztán ennek a négyes ritmusképletnek valamiféle
keresztrejtvényszerű rejtjelezését gyaníthatnánk benne. Fölmerül az a
kérdés is, miért kell egyáltalán rejteni ezeket a tudnivalókat? A
természetnek ez a fajta ritmusa miért nem írható le egyszerűbb
szavakkal? Mire jó ez a nagy apparátus, ráadásul ilyen rendkívüli
változatossággal alkalmazva? Ha ennyi különböző karakterű, nemű,
életkorú szereplő feleltethető meg néhány alapvető természeti
változástípusnak, akkor úgy tűnik, nem releváns, nem igazán leleplező
erejű a modellünk arra az információra nézve, amelyet ki akarunk olvasni
belőle.
Ez az összegzés, amelyet természetesen Arany László is a szakirodalomra,
tehát korábbi - elsősorban az említett német szerzőktől származó,
illetve őket bíráló - munkákra hivatkozva tett meg, mindmáig hat, és
hosszú időre dezavuálta azt a módszert, amely az évkört, mint ciklikusan
ismétlődő eseménysort, választotta a népmeseelemzés modellhátteréül.
Akik ezek után megkísérelték, hogy a természetnek részletezettebb, most
már több elemből álló ciklusegységeivel (például a tizenkét elemű
állatövvel) modellezzék a meséket, könnyen kitehették magukat annak a
veszélynek, hogy a korábbi, ma már bízvást elhamarkodottnak minősíthető
állásfoglalásokra való hivatkozással, egyszerűen kirekesztődnek a
szakmából, vagy nevetség tárgyává válnak.
Jellemző, hogy a magyar népmesekutatás fő vonulata (Erdélyi János,
Katona Lajos, Solymossy Sándor, Honti János, Ortutay Gyula, Katona Imre,
Dégh Linda) teljesen figyelmen kívül hagyta az évkörrel való
egyeztetést, mint meseértelmezési lehetőséget, és ez az eltökélt
negligálás egészen napjainkig tart. Kibédi Varga Áron 1976-ban, a
párizsi Magyar Műhely hasábjain (14. évf. 50. sz., 32-50. o.) Népmese és
irodalomelmélet címmel számot adott az elmúlt másfél évszázad
jelentősebb nemzetközi népmese-interpretációs kísérleteiről. A
mesekutatás területén - írja - elsősorban három irányzatot
különböztethetünk meg, és ezeket sematikusan a történelmi földrajzi vagy
finn iskola, a mélylélektani iskola és a strukturalista iskola
kifejezésekkel jelölhetjük. (I. m. 36. o. kiemelések tőlünk, P. G.) A
finn irányzat csúcsteljesítményét szerzőnk az Aarne-Thompson-féle
mesetípus-katalógus összeállításában látja; a pszichoanalitikus
közelítések közül Erich Fromm Piroska-, és ~ F. Grant Duff Hófehérke
értelmezését tartja iskolapéldának; míg a strukturalisták közül az orosz
Vlagyimir Proppra és a francia A. J. Greimasra hivatkozik elsősorban.
Más csoportosításokban külön tételként szerepel a népmeséknek a
beavatási rítusokkal való összevetése, mint az értelmezés lehetséges
szempontja, s ekköré is egész iskola szerveződött már a szóban forgó
másfél százados időszakban, a kezdeményező francia SaintYves-től
(Perrault-meseelemzések) a Hófehérke-mesét ilyen nézőpontból vizsgáztató
N. J. Girardot-ig (Journal of the American Folklore XC. 1970. No.
357.). A magunk részéről ide sorolnánk a Rudolf Steiner nevével
fémjelezhető antropozófiai iskola ilyen irányú munkásságát is. Ennek az
irányzatnak kezdettől fogva szívügye volt a népmesék értelmezése, és
ezek az értelmezések a mai napig többé-kevésbé folyamatosan kerülnek
publikálásra. Egyik legismertebb példájuk Friedel Lenz: Bildsprache der
Marchen című könyve, amely 1971-ben Stuttgartban jelent meg először, és
azóta több kiadást ért meg.
A Grimm-mesék Lenz feltételezése szerint is egyfajta beavatási
misztériumot életnek át, járatnak végig az olvasóval, illetve eredetileg
a hallgatóságukkal. Nála a meseértelmezés reprezentatív keretei -
Grimmék feltételezésétől eltérőleg - már nem az évszaki keretek, hanem
egy olyan hármasságból adódnak össze, amelynek az emberen belüli
hagyományos háromszintűség feleltethető meg. Ennek egymásra épülő
szintjei: a testiség, a lelkiség és a szellemiség. Ezen a háromfokúságon
belül próbálja megtalálni a mesei motívumok helyét és szerepét. Mi
feleltethető meg a mesékben az említett három szintnek? A szellemiségnek
- mutatja ki Lenz - mindig a férfiszereplő. Az ő alakváltozásai a
szellemiség területén bekövetkező lényegi változásokat fejezik ki: ha
fiatal szereplő vált fel öreget, ez megfiatalodást, szélső esetben
újjászületést jelent - szellemi tekintetben. A lelki szintnek a női
főszereplő a szóvivője a mesékben.
Ezek után nyilván felmerül a kérdés:
nem marad-e hoppon a harmadik összetevő, a testiség? Nos, ha ezt a
sematizmust német nyelvterületen dolgozták ki, akkor végeredményben
nincs félnivalónk. A testiség képviselője lehet semleges nemű is (nem
úgy, mint a franciáknál, akik csak két nemet ismernek!), mondjuk,
gyermek, aki tudvalevőleg a das névelőt hordozza maga előtt a német
nyelvben (das Kind), vagy bármiféle olyan minőség, amelynek a nemiség
nem jellemző sajátossága. Lenz szellemesen és lényegláttatóan oldotta
meg ezt a kérdést. A középkoron át egészen az ókorig visszafelé nyomon
követhető elképzelés szerint a test a lélek, illetve a szellem lakása.
Akkor hát milyen elemek fejezhetik ki a mesékben a testiséget?
Természetesen azok a házak, azok a helyszínek, amelyeken végighalad a
hős. E modell szerint voltaképpen testiségének módosulásait követhetjük
nyomon, amikor a mesében egyik helyszínről a másikra jut: palotából
kunyhóba vagy barlangba stb.
(Megjelent: Csodakút, szerk. Pap Gábor, Pontifex Kiadó, Debrecen, 1984.)
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!