Gyárfás Ágnes neves őstörténészünk így emlékszik gyerekkora meghatározó élményére:

Református elemi iskolába jártam és már az első napokban megtanultam azt a kis történetet, amit a tanító Úr a negyedikeseknek mesélt. Eleink vándorlásuk során mindig Isten nevében kezdték a napot és az Ő nevével ajkukon tértek nyugovóra.

Istennek is volt rájuk gondja, s szeretete jeléül aranytárgyakat küldött nekik az égből: fokost, kardot, korsót és ekét.

A régi magyarok tanítói, nevelői, lelki gondozói a táltosok megmagyarázták a királynak, mit jelent a négy értékes aranytárgy.

A fokos fejének mindkét oldala egyforma, ami azt jelképezi, hogy a világ másik oldala ugyanolyan, mint amit látunk.

A kard fegyver és arra való, hogy védjük vele családunkat és hazánkat.

A korsó neve régi nyelven Kárpát-haza. A szent korsóban az élet vize rejlik. Ehhez csak a hazánkban tudunk hozzájutni. A magyar ember számára a hazai víz az élet vize. Isten azért bízta ránk a Kárpát-haza vizét, hogy megőrizzük, mert lehet, hogy ez a víz lesz az emberiség megmentője.

Az ekében rejlik munkátok égi áldása, mondták a táltosok. (A magyarok vezették be az égből kapott modell alapján a fa- és később a vasekét, amely elé igás állatot is tudtak fogni, és nem bottal szurkálták a földet, mint az ősember.)

Mikor a táltosok elmondták a királynak és három fiának a tárgyak jelentését, nagy tömegben körbefogták őket a csodálkozó magyarok, akiket az akkori görögök szkítáknak neveztek, mert a szittya szót nem tudták kimondani.

– No, – szólt a király a három fiához – fogjátok meg a szent tárgyakat és vigyétek a palota legszebb termébe és állítsatok mellé őrséget.

Azonban a tárgyak a két idősebb fiú érintésétől lángot vetettek. Csak akkor szelídültek meg, amikor a legkisebb fiú érintette meg őket.

A két idősebb megfontolta a dolgot, s az egész királyságot a legkisebb királyfi kezébe adták, mert arra a következtetésre jutottak, hogy Isten is így látja jónak. Legyen egy kézben a hatalom, ne essen szét az ország. Ők pedig mindenben segítették testvérüket.

A csodaszép aranytárgyakat évente bemutatták a népnek. Ilyenkor a mesteremberek méretet vettek róluk, hogy műhelyeikben mindenkit el tudjanak látni az égi eszközök földi változatával. A bemutatás után nagy áldomást csaptak, ettek, ittak, ropták a táncot. Az énekesek elmondták a korai történeteket, Nimród, Hun(or) és Mag(or) hőstetteit, dicsőítették Tündér Szép Ilona pompáját, és káprázatos Illavárát, szépségét és gazdagságát.

Ha valaki a mulatozás alatt elaludt, másnap annyi földet kapott, amennyit a lovával be tudott járni, mert tudták, hogy egy éven belül meg fog halni. Nem büntették, ki sem nevették, nem nézték le, nem szólták meg, mivel „a szkíták minden körülmények között méltányosak voltak”, írta róluk Hérodotosz görög tudós, utazó, aki beutazta az ókori ismert világot és műveinek ötödik kötetét a szkítáknak szentelte. Ő mondta el azt is, hogy a szkítáknak nincsenek törvényeik, mert a törvények a szívük lapjaira vannak felírva.

A szkíták földje határos volt Mezopotámiával, hitviláguk, őstörténetük összefonódott, hiszen egy nyelvet beszéltek. A mezopotámiai ötvösmesterek kis pecséthengerekre vésték rá az égi tárgyak történetét. Az ő előadásukban Hun(or) és Mag(or) bárkán utazik, midőn az égből a bárkába leszállt a négy szép aranytárgy.

Mágur szinte összenőtt a csónakkal, s ez nem véletlen, mert a régiek a csónakot is Mágurnak hívták. A menetet a Boldogasszony, más néven Babba vezette, kezében három szál kalász. Ő mutatta az utat fiainak.

Mikor kikötöttek feltehetőleg a Tigris és az Eufrátesz deltavidékén, elvitték a tárgyakat atyjukhoz Nimrud királyhoz, és sorra megmutatták azokat. Anyjuk ez alatt pontokkal körülvett hatalmas csillag gyanánt ragyogott az égen.

Végül azt mutatták be, hogy a három szál kalász magjából az ekével milyen csodát varázsoltak. Kalászba borult a világ.

Volt egy öreg pákász Karcsa környékén (Zemplén megye) aki emlékezett rá, hogy a nagy-nagyapja még látta a szent tárgyakat. Attila nagy király legkisebbik fiára, Csaba királyfira bízta a felügyeletet. A kis királyfi úgy gondolta, hogy amit Isten küldött, annak legjobb helye Istennél van. Ezért, amikor seregével fellovagolt a csillagösvényre, a turáni szkíta hun-magyar nép szent tárgyait magával vitte.

Helyettük egy koronát kaptunk Istentől, hogy annak abroncsa tartson össze minket e nehéz időkben, a keresztboltozata pedig Isten országát, a Mennyországot idézze szüntelen és mentse meg a magyar népet a gonosztól (28-56. old.)

. Vizek könyve II. köt. MBE. Miskolc, 2007.