Magyarország Szent Koronáját, szemben a ma hivatalos magyar történeti felfogással, nem a XIII. században illesztették össze két korábban meglévő elemből, hanem a Kr. u. IV-V században készült egységes ötvösműként, és a Kaukázus déli oldalán hajdanvolt Szabíriából származik.

Szabíriáról, illetve az ott élt szabír-magyarokról azonban roppant keveset tudunk. Jómagam Szegedi egyetemi tanulmányaim során dr. Szegfű László tanár úr - aki egyébként akkor a Szegeden egyedüli „bevett” akadémikus álláspontot képviselő Kristó Gyula köréhez tartozott.

Azon őstörténeti iskolához, akik különösen tagadták László Gyula „kettős honfoglalás” elméletét, de Györffy György kevésbé „eretnek” állításaival is vitába szálltak, Dümmerth Dezső az Árpádokat Attilától származtató elméletéről nem is beszélve – magyar őstörténeti előadásai során több alkalommal utalást tett egy a Kaukázustól délre élő magyar nyelvet beszélő népre, akik minden bizonnyal, valamifajta államisággal bírtak. Kristóék, így Szegfű László is elismerte azt, hogy ez a szavárd- vagy szabír-magyar nép minden bizonnyal ismerte a kereszténységet. Sőt azt is elismerték, hogy a szabirok között voltak olyanok is, főleg előkelők, akik meg is keresztelkedtek. (Ezt egyébként Árpád magyarjainak vonatkozásában is tényként kezelték.) Tehát a magyar történettudományban van egy akadémikus álláspontot képviselő történész iskola, akik maguk is történeti tényként kezelik a szabir-szavárd-magyar nép, és lehetőségként az ,állam létezését.

Nézzük azonban a forrásokat. Ezek közül elsőként az ókori „kortársakat” vessük górcső alá,. Nézzük hogyan ír erről idősebb Plínius Naturalis Historiae című művében. (Plínius könyve nem történettudományi, hanem természettudományos írás. A korabeli rómaiak által ismert világ kozmológiai, geográfiai, ásványtani, antropológiai, és zoológiai enciklopédiájának szánta a szerző.) Plínius említ egy Sardi Scythae népet a Dromos Achilleos elnevezésű földrajzi pontnál (keskeny földsáv a Krím-félsziget és a Dnyeper-torkolat között), és az mondja, hogy ezt az egész területet ezek a "szárdi szkíták" és a szirakénok lakják (IV. 26,83: Totum eum tractum tenent Sardi Scythae et siraceni). Mármost később Ptolemaiosz említ ettől a helytől északra egy Szuardeni népet, ugyanabban a népfelsorolásban, melyben szerepelnek a Szirakéni és a rejtélyes "Materi" (vélhetően a magyar) népnevek (Geogr. V. 9,16-17).

Nagyon valószínű, hogy a szuardeni népnév és Plínius "sardi scytha" népe azonos a szavárd néppel, akikkel később számos esetben találkozhatunk a bizánci, örmény forrásokban, s akik valóban a Kaukázustól északra, illetve egy részük attól délebbre is lakott. A szavárdok vagy szabirok (a név kettős, párhuzamos használatára eddig még nincs kielégítő magyarázat) általában hun-szabirok elnevezéssel jelennek meg (plur. nom. Unnoi sabeiroi), és mint köztudott, a 9. században élt bizánci császár, Bíborbanszületett Konstantin leírja (A birodalom kormányzásáról), hogy a magyarok (akiket turkoknak nevez) régi neve valami okból "szavarti aszfali" volt, erős, vagy lovas szabir, illetve szavárd, s hogy elszakadt egymástól a magyar és a szavárd nép a besenyők támadása miatt, majd a szavárdok "Perzsia vidékére" költöztek (Dél-Kaukázus), de a magyarok még mindig küldenek hozzájuk követeket. Pliniusnál tehát valószínűleg a szavárdok vagy szabirok első kelet-európai említésével találkozunk.

A Kaukázustól a Kárpát-medencéig

A dolog tehát azért érdekes, mert a jelenkori magyar történetírás által is hitelesnek elismert latin szerző a Kr.e. I században tesz említést a szabir-szavárdokról. Ezen túl Plíniusnak komoly tévedései vannak, hiszen a szarmatákat a szlávokkal azonosítja, de az ilyetén való tévedések szinte természetesek az ókori latin és görög íróknál, így nem is a pontos antropológiai besorolást várjuk tőle. A fontos a népnév említése, és a nép földrajzi elhelyezése.

A továbbiakban nézzük Mesterházy Zsolt őstörténeti kronológiáját a szabirokra vonatkozóan:

456 Szabirok a Kaukázus északi lejtõjén. Nevük Elõ-Ázsiából ered.

491 Irnák (Irnik, Csaba, Kaba) hun király a Hun-Szabir Birodalom élén. Fiai Gordás (Gorda-Ogurd, Geobicász) és Magyar

514 Gordás uralomra jut. Keresztyén irányzatok harca a birodalomban. Gordás bizánci térítõket hoz, de kísérlete balul üt ki. Ugyanis monophysitizmust hirdetõ térítõket hozott, de 518-ban Justinus került Bizánc trónjára, aki visszaállította az orthodox keresztény tanítást. Újabb térítõk érkeztek, marakodássá fajult a kétféle papság jelenléte. Gordás elrendelte az elõbbiek által terjesztett kis arany és ezüst házi szobrocskák begyûjtését, erre kitört a lázadás.

525 Avar szállásterület a Káspi-tenger déli oldalán, szomszédos a keleti szabirokkal. Utrigur és kutrigur szabir-magyar törzsek csatlakozása az avarokhoz. Az avar ugyanaz a nép, mint a pártus. Uralkodóik Arszakidák.

528 Magyar lázadása, Gordás megölése. Gordás utódai 720-ig uralkodnak Szabiria – Ómagyarországban (Haussig már 1953-ban bizonyította, hogy az onogurok, szabirok, majd az avarok a Káspi-tó déli partja mentén vonulva vándoroltak Európába. Megállapította, hogy a szabirok és az avarok korábbi transzkaukáziai lakhelyei Zakhariás rétor szíriai néplistájában, valamint perzsa, örmény, görög, latin és késõbb arab forrásokban is adatolva vannak. Egyes perzsa kútfõk még az avarok Kaukázuson keresztüli vándorlásáról is tudnak.

Priscos rhetor, Atilla udvarában élt bizánci történetíró, is megerősíti az eddig leírt kronológiát, sőt a magyarok másik ágáról is említést tesz. Szerinte az onogurokat a szabirok szorították ki lakhelyükrõl, tehát, s ha az onoguroknak elõbb a kazárokat kellett legyõzniük, akik ekkor az alsó Volgától nyugatra laktak, hogy új hazához jussanak, amelybõl aztán követeket küldtek Bizáncba, akkor semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy a 457. év tájáig, az onogurok, vagyis a magyarok hazájának a Káspi-tenger fölött, a Volga és Ural folyó közén kellett lennie. Tehát ez volt az elsõ európai haza. Az onogurok második hazája ettõl az idõtõl fogva, az V. szd. második felében és a VI. szd-ban a Meotisztól és a Fekete-tengertõl keletre, a Kubán folyó mellékén volt - , amint ezt az onogurokkal folyamatos összeköttetésben álló bizánci görögök egykorú történetírói bizonyítják. A korezmi központú Turkesztánból a Káspi-tó déli partján jött eftalita-hun, kusán stb. töredékek és Csitki népe stb. itt találkozott az Észak-Káspi, Volga-vidékrõl kiszorult on-ugurokkal.

536. Jézus evangéliuma a hunok írásával volt fára róva, és „aranyszájú szent János” maga is a hunoknak prédikál, és Zakariás rétor - ez év körül - hun nyelvre fordítja le a „római szentírást”.

545. I. Kosru perzsa király leigázza a Keleti Szabir Királyságot. A perzsa király döntõ gyõzelmet arat szabir Boarich királynõ - Balakh király özvegye - serege felett. Szétesik a keleti szabirság. Hogy nem egy szabir terület volt, arra a „subartoi asphaloi” jelzõ mutat. A maradékok újra visszavonulnak a Jajk - Volga vidékére és feloldódnak a kök-türk és kazár etnikumban, más törzseket a bizánci határõr körzetekbe telepítenek a Kur folyó déli vonala mentén. Utóbbiak lesznek a kurdok õsei. Aki innét nem vándorol el észak felé, egy évszázad múlva felszívódik az arab tengerben. A szabir nép szétszóródott, törzsei a Kubán, Kuma és Terek vidékére menekültek, kisebb töredékei pedig a Kur (Kyros) és Rion folyó mentén húzódtak meg. A Kaukázus északi lejtõire települt szabir törzsek szövetségre léptek az onogurokkal, s az így kialakult törzsszövetség harminc törzset számlált (uturgur - harminc ogur). Ez a példa más ogur törzseket is erõik egyesítésére késztetett. Így az öcsogurok (három ogur) és az altagírok (hat ogur) szintén feladták önállóságukat és kuturgur (vagy tukurgur - kilenc ogur) néven törzsszövetségbe tömörültek.

550-555 Avar átvonulás Szabirián. Arszakida (Zabargán, Szabir kán) kagán a vezér. Valószínû avar-szabir dinasztikus házasság a szabir királynõ és Arszakida között.

Tehát dinasztikus és a jelek szerint politikai érdekeket szolgáló házasság kötetett az Boarich királynő és az avar kagán között. A szabir uralkodó-ház részéről a túlélést jelentette ez a házasság, az avarok viszont saját katonai erejüket növelték azzal, hogy a házasság révén hozzájuk csatlakozni kívánó szabirokat befogadták, és hadrendbe állították. A házasság révén létrejött „új” uralkodó ház kánját az avar réteg anyai ágon nevezhette „Zabargán”-nak, helyesebb szabír kánnak (Zabargán névvel a görög forrásokban találkozunk). Szabírkánt Baján kagán követte, aki az európai Avar Birodalom megalapítója volt, és az 560-as évek végén elfoglalta a Kárpát-medencét. E szerint a Magyar szent Korona a kaukázuisi Szabíria uralkodói készítették, eredetileg az ő uralkodói diadémük volt. Szabíria bukása után, Boarich királynő házassága révén avar kézbe került, s így Baján idején a Kárpát-medencébe került.

A felső Pantokrator (az Atya Isten)

Ezt a történetet látszik erősíteni Csomor Lajos kaukázusi kutatásai során fellelt Kahkhuli-i Szűz Mária kép. Csomor állítása szerint a Kahkhuli-i triptichonon fellelt Mária ábrázolás a Magyar szent Korona eredeti képe volt. A zománckép kivitelezésének azonossága a koronán fellelhető más zománcképekkel mindenképpen elgondolkodtató, továbbá a kép jelképrendszere összeilleszthető a Korona Atya Isten, Fiú Isten ábrázolásával. A Mária ábrázoláson a kifelé hajló ciprusfa a nyitott nőiesség szimbóluma, míg a két Pantokrator képen a befelé hajló ciprusok a zárt, férfiúi erő jelképei.

Az alsó Pantokrator (a Fiú Isten)

A Kahkuli-i Szűz Mária

A Szent Korona további sorsát immáron a Kárpát-medence történetének jegyében kell, vizsgáljuk. A 795-96-os frank dunántúli hódításkor nagy mennyiségű avar aranykincs került hadizsákmányként, vagy váltságként frank honba. Csomor Lajos álláspontja szerint III. Leó pápa ezzel a koronával koronázta császárrá 800 karácsonyán Nagy Károlyt. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a dr. Heribert Illig nevéhez kötődő „kitalált középkor” elméletbe ez a mozzanat semmiképpen nem illeszthető be, hiszen a professzor pont Nagy Károly létezését kérdőjelezi meg. A dolog azért lehet érdekes, mert Heribert Illig elméletéhez számos magyar kutató is csatlakozott, elsősorban azok, akik a magyar őstörténetet az akadémikus állásponttól eltérően szemlélik. Ezen álláspont egyik legillusztrisabb magyar képviselője Pap Gábor.

Szigeti István A Szent Korona titka című könyvében azonban arról ír, hogy a koronát Nagy Károllyal együtt eltemették. III. Ottó német császár 1000-ben kinyittatta a sírboltot, és kivetette a koronát, melyet eredetileg Boleszlo lengyel fejedelemnek szánt. István, magyar nagyfejedelem tudomására jutván a hír, a koronát magának követelte, hiszen ősi jusson az őt illette meg. Így kerülhetett a Magyar Szent Korona a pápán keresztül ismét magyar földre. (Szigeti állítását pontos forrásokkal nem bizonyítja, csupán utalást tesz egy vatikáni kanonokra, aki felhívta a figyelmét a vatikáni levéltárban található, eddig nem publikált iratokra.)

forrás