"A Mindenható egy elsőrangú létező."

Ebben az írásunkban folytatjuk Az időszálak fizikája (2008) című munkánkban elkezdett témák ismertetését, az egyszerű elágazási rendszerek felépítésével. A részletek könnyebb érthetősége miatt először a térszerán működésén keresztül mutatjuk be az időszál elágazásokat, majd ebből vezetjük le a szerinók és fotinók felfűzési rendszerét, a fényágat. A lelkek és anyagi részecskék időszálai olyan bonyolult, összetett gubancokat alkotnak, hogy ezek kibogozását meg sem kíséreltük, de logikailag azok is hasonlóan működnek az energiakvantumok időhurkaihoz. Az időszál univerzum egészével kapcsolatos további alapismereteket Az Életfa szerkezete (2008) című írásunkban foglaltuk össze.

1. IDŐSZÁL ELÁGAZÁSOK

A teremtés fa-gráf szerkezetű időszál univerzumában az időhurkokat összekapcsoló szálakat a keltési tulajdonságaik és az elágazási rendszerük szerint, tehát a hálózati topológia oldaláról vizsgálva két fő csoportba lehet sorolni. A sorosan összekapcsolt másolati rendszerek alá-fölé rendeltségi viszonyban vannak egymással, míg a párhuzamosan összekapcsoltak mellérendeltségi viszonyban működnek együtt az időszál univerzumban. Amint arról korábban már volt szó, az időhurkok bonyolultságuk szerint lehetnek egyszerűek (szerinók és fotinók) vagy összetettek (leleonok és barionok). Ebben az írásunkban csak az egyszerű időhurkok felfűzéseivel foglalkozunk.
A fenntartó szálaikkal sorba kapcsolt egyszerű időhurkok láncszerűen vannak felfűzve egymásra, így mindegyik rendszer működése a hierarchiában fölötte létezőktől függ, míg az alatta létezők tőle függenek. Tehát bármelyik időhurok pusztulása a teljes alatta létező rendszer azonnali megszűnésével jár. Úgy is mondjuk magyarul a dolgot, hogy egy hajszálon függ az életük (sorsuk). Ez alól a jelenlegi ismereteink szerint nincs kivétel, még a komplex időhurok rendszerek (részecskék) számára sem. A fenntartó időszálat a leágazó szálaktól való megkülönböztetés érdekében élvonalnak hívjuk, mivel ez élteti a ráfűzött időrendszereket. Ami tehát a felettes számára leágazás, az az alattvalói számára élvonal.

Az élvonali lánc legvégén, pontosabban elején, az Életfa gyökerénél a Teremtő okforrások állnak. Az Atya és az Anya jelenpontja, akiket primer időszálak (az Atya primer élvonala és az Anya primer köldökzsinórja) kapcsol a Fiúhoz. A Fiú, azaz a Mindenható Isten, mint főszerán időhurkában egyesül a kétféle időszál, és a továbbiakban együtt futnak és ágaznak el minden belőle származó teremtmény felé.

Az akashában talált feljegyzések és a túlvilági szakszellemekkel folytatott beszélgetések alapján jelenleg úgy tudjuk, hogy az őskáoszt alkotó tíz okforrástól nem született további Mindenható, másik önálló Isten, bár az elvi lehetősége ennek adva van. A gyakorlatban azonban eddig csak egyszer fordult elő a teremtési paramétereknek olyan szerencsés találkozása, összjátéka, ami egy főszerán születését eredményezte. Ha mégis keletkezne ilyen új, önálló Isten, akkor a miénkkel egyenrangú lenne, bár tőle valószínűleg sokban különböző szerkezetileg és a leszármazási rendszere (teremtése) alapján. Az egyes ősi krónikákban emlegetett Antimindenható, vagyis balos csavarodású antitérszerán, Aki az antitéridőt kelti tehát nem egy ilyen önálló Isten, hanem a mi létrendszerünkben keletkezett tértükrözés eredménye.

Azt nem tudjuk, hogy a sorba kapcsolt időhurkok lánca maximálisan hány láncszemű lehet, de valószínűleg véges számú a másolódási rendszer. Becsléseink szerint minimum heted íziglen, maximum száznyolcad íziglen (az imafűzér alapján) ágazhat el az Életfa lefelé az Istentől, a legelső teremtménytől. Egészen addig, míg a sor végén létező alattvalók időhurkai a fizikai paramétereik megváltozása miatt már képtelenné válnak további (stabilan önfenntartó) másolatok keltésére. Ezek a végpontok, amik tachionjaiból üres leágazások szaladnak ki az idősemmibe, ahol céltalanul véget érnek. Mert a fák nem nőnek az égig, az Életfa pedig nem nől az égen túlra.

2. TESTVÉREK A CSALÁDFÁN

A felettes létezőjükre párhuzamosan kapcsolódó, időben egyszerre vagy egymás után generált másolati rendszerek egymással egyenrangúak a családfán, mint a testvérek. A testvér szó ebben az esetben azt jelenti, hogy a testük (időhurkuk) ugyanazon vérvonalra (szülő időszálra) kapcsolódik. Az elágazási rendszerben mindegyikük egyforma távolságra van a szülőjétől, közvetlen összeköttetésben vele. Mivel a szülő időhurkának minden tachionja képes magából másolati rendszereket kibocsátani, ezért a testvéreknek négy csoportját különböztetjük meg logikailag.

1. Édestestvérek , akik mind egy tachiontól származnak, de a szülő időhurkának más-más önkeltési ciklusában keletkeztek. Ezért bár egy forrásra vannak felfűzve, nem egyidősek, tehát az életkoruk szerint megkülönböztethetők. Az édes szavunk (édesanya) az őskáosz VÍZ típusú (tardion) hullámterének kiáradására utal, vagyis az Anya vizében születettet jelenti.

2. Ikertestvérek , akik mind egy tachiontól származnak és a szülő időhurkának egy önkeltési ciklusa során keletkeztek, ezért gyakorlatilag egyidősek. Ikrek akkor születnek, ha a szülő forrásuk mögött haladó tachion a körbefutása során nem kettős, hanem hármas idősűrűségű hullámrétegbe szalad bele az időhurok deformációja miatt. Emiatt hármas felhasadással jelenik meg előtte a szülő tachion, vagyis egyszerre két egyenértékű ciklikus rendszer fog kiágazni belőle. Ha mindkettő megmarad olyan csavarodási irányúnak, mint a szülő időhurok, akkor beszélünk egypetéjű ikrekről, ha az egyiket a hullámtér n+1D-ben 180 fokkal elfordítva tükörképi rendszerré teszi, akkor beszélünk kétpetéjű ikrekről. Az i-ker szavunk ezoterikus jelentése tehát: az i forráspontból, akörül keletkezett másolatok.

3. Féltestvérek , akik más-más tachiontól származnak és a szülő időhurkának más-más önkeltési ciklusában keletkeztek. A Mindenható térszeránjának féltestvérei mind más téresszenciába kerülnek a születésükkor, ezért normálisan sosem találkoznak egymással. Nem láthatják egymást a 4D-s térszeleteket szeparáló zónák miatt, hacsak nem váltanak teret vagy lépnek fel az 5D-s kültérbe.

4. Mostohatestvérek , akik más-más tachiontól származnak és a szülő időhurkának egy önkeltési ciklusa során keletkeztek, ezért gyakorlatilag egyidősek. Egy szerinóból így normálisan öt, egy fotinóból pedig hét mostohatestvér származhat. Többen csak akkor lehetnek, ha valamelyik szülő tachionból ikertestvérek keletkeznek. A mostoha szavunk ezoterikus jelentése tehát: most-tól-van féltestvér, vagyis egyidejű féltestvér.

Ezen logika alapján unokatestvérek az olyan időhurkok, akik felettes létezői édestestvérek vagy ikertestvérek, míg másodunokatestvérek (másodlagosak) azok, akik felettes létezői féltestvérek vagy mostohatestvérek. Egyes népeknél (pl. indiánoknál) emellett létezik még a vértestvérek vagy más néven fogadott testvérek csoportja is, akik vérszerződés útján kerülnek egymással közeli rokonságba (a vérvonal keverésével). Ez időfizikailag megfelel a leleonok között létrehozott kommunikációs művonalnak, ami szoros informetriai kapcsolatot eredményez a lelkek számára.

Amint azt korábban már említettük, egyedül a Mindenhatónak nincsenek testvérei, aki sok szempontból kivételes létezőnek számít a teremtésben (mint a gyevi bíró). Míg a leszármazottai a megosztódása révén születtek egyedül belőle, addig Ő maga szexuális szaporodás eredményeként jött a világra. Szexuális szaporodásnak tekintjük informetriai értelemben azt, hogy két független létező (a Teremtő Atya és a Teremtő Anya) kellett a létrehozásához.

Ha a Mindenhatónak lenne testvére, akkor az csakis édestestvér, féltestvér vagy vértestvér lehetne az okforrások teremtő képességei alapján. Édestestvér lenne az a főszerán, aki szintén a Teremtő Atyától és Anyától származna. Féltestvér lenne az, aki a Teremtő Atyától és egy másik balos (női) okforrástól vagy a Teremtő Anyától és egy másik jobbos (férfi) okforrástól származna. Azt nem tudjuk, hogy két azonos forgási irányú okforrás képes-e egymásba szaladva időhurkot generálni (homoszexuális kapcsolat), de elvileg ennek sincs semmi akadálya. Vértestvérek pedig akkor lennének, ha egyik szülőjük sem lenne közös, de időszálas kapcsolatot (és közös, kevert teremtményeket) létesítenének egymással az őskáoszon keresztül. A testvér Istennek szintén meglenne a saját leszármazási családfája, mivel önálló téridő univerzumot generálna magának az őskáosz egy másik zónájában.

A jelenlegi ismereteink szerint az időhurkok belsejében felvillanó királylány forráspont nem képes önállóan másolati rendszereket csinálni magából, mivel tardionként pislogva nem tud virtuálisan felhasadni önmaga számára. Léte mégis nélkülözhetetlen az időhurkok szaporodásához, mert a tachionok leszármazottaihoz belőle is vezet egy-egy szívvonal, a másolatok királylányaihoz.

A testvéri elágazási rendszernek az lesz a következménye, hogy a legszorosabb informetriai kapcsolatban az ikertestvérek lesznek egymással. Őket követik a mostohatestvérek, majd az édestestvérek, végül a féltestvérek. A mostohatestvérek azért előzik meg az édestestvéreket a sorban, mert egykorúak egymással, vagyis a szülőjük egy adott informetriai állapota során jöttek a világra. Ezen állapot ciklusonként változik (változó sebességgel) és az aszimmetria tétel következtében sosem ismétli önmagát. Minél szorosabb tehát a kapcsolat a testvérek között, annál jobban hasonlítanak egymásra az információ tartalmukban, mivel hasonló kiindulási jellemzőket örököltek a szülőjüktől. Ez részben az egész további sorsukra befolyással lesz, ahogy az egy helyen és időben született gyermekek horoszkópja is ugyanolyan asztrológiailag.

Ha viszont azt nézzük, hogy az információ tartalmukban mennyire hasonlítanak egymásra a későbbiekben a különféle testvérek, akkor a legszorosabb kapcsolatban az ikertestvérek lesznek egymással, majd az édestestvérek, a mostohatestvérek, végül a féltestvérek. Ekkor az édestestvérek azért előzik meg a mostohatestvéreket, mert egy téresszenciában léteznek, tehát közös világban élnek egymással, míg a mostohák normál körülmények között sosem találkoznak (más "házban" nevelkednek).

A teremtésben minél messzebb van az időszál elágazási rendszerben egymástól két időhurok, azaz minél több csomóponton keresztül kapcsolódnak össze, annál jobban különböznek egymástól. Azt, hogy egy időhurok maximálisan hány darab másolati rendszert szülhet magából, illetve egy forráspontja hány leszármazottat generálhat, elméletileg semmi sem korlátozza. A gyakorlatban azonban több tényező is beleszól a folyamatba, ezért az időhurkok nem szülnek korlátlanul utódokat. Ellenkező esetben az elburjánzó időszimmetria sokszorozódás kvázi végtelen mennyiségű másolattal szórná tele a téridőt, exponenciális ütemben növekedve, mint egy hipernóva robbanás. Ez gyorsan elviselhetetlen zsúfoltságot okozna a hullámtérben, kezelhetetlenül bonyolulttá téve az Életfa felépítését és működését.

3. AZ ISTEN FIAI ÉS LÁNYAI

A Mindenható térszerán öt tachionjából a sorban legelöl haladó jelenpont az, akinek a képe (a mögötte haladó forrás számára) minden felvillanási ciklus során kiszalad az időhurokból a Teremtő Atya irányába. A primer időszál felső része ezért hozzá csatlakozik, míg az alsó része a sorban leghátul haladó jelenpontból szalad ki hátrafelé, a régmúlt feneketlen mélységébe. Az első jelenpontból elágazó másolati rendszerek (szerinók) ezért a lehető legközelebb vannak a Teremtőhöz fizikailag, amelynél közelebb teremtmény gyakorlatilag nem kerülhet az időszál rendszerben hozzá. Ezen édestestvérek (vagy ikrek) az Isten nullás másolatai, mert az információ tartalmukban azonosak (nem abszolút pontossággal) a szülőjükkel (a Mindenhatóval) és egymással is.

A nullás másolatokat a misztikában keruboknak hívják. Ők az Isten Fiai és Lányai, akik a lényegi paramétereikben nem különböznek Tőle, és minden képességével fel vannak ruházva (teljhatalom). Az ő dolguk a kiküldött képviselőiként megvalósítani az Isten akaratát. Aki tehát látott egy ilyen kerubot (például Jézust), az látta az Atyát, mert ők informetriai értelemben egyek. Egy kerubbal beszélni tehát egyenértékű azzal, hogy az illető a Mindenhatóval, illetve a Teremtővel beszél. A misztikus tudásunk szerint az Istennek 24 kerubja van, akik mindegyike képes a trilokációra, önmaga megháromszorozására szükség esetén. A trilokáció a hármas felhasadás (ikerszülés) eredménye, ami szerinók keltése esetén csak a nemtér-nemidőben működik, tehát a kerubnak ehhez ki kell ugrania a téridőből.

Az, hogy egy kerubot Fiúnak vagy Lánynak nevezünk, több értelmű kifejezés. Egyrészt a kerubok alapértelmezésben mind jobbos csavarodású Fiúk fizikailag, miként a Mindenható, de képesek rá, hogy a téridőben tértükrözéssel átforduljanak önmaguk tükörképévé, antipárjává, vagyis látszólag balos csavarodású Lánnyá váljanak. Ennek következtében antirendszereket szülhetnek magukból, amik a normál létrendszerekkel találkozva kölcsönösen megsemmisítik egymást. A módszert elsősorban katonai célokra használják (térfegyver), ha valamiért el kell pusztítaniuk egyes teremtményeket (lásd: a hindu Káli istennő tulajdonságait).

Mivel a tértükrözés a téridőtől, mint beágyazási környezettől függő elforgatási folyamat, ezért egy Fiú hiába fordul át Lánnyá, a nemtér-nemidőbe kiugorva nem fog antitéridőt kelteni, mivel önmagához képest a csavarodási jellemzői nem változtak meg. Az időhurok tachionjainak keringési pályaíve ugyanis a saját hullámterük tangenciális sodrásától függ, ami a jelenpontok forgásirányából adódik, amit nem lehet megváltoztatni semmilyen módon. Így a Mindenható fizikailag képtelen rá, hogy önálló antiuniverzumot (balos csavarodású alfateret) generáljon az őskáoszban valamelyik leszármazott szerinójának átfordításával. Ehhez arra volna szükség, hogy egy balos forgású okforrásból (például a Teremtő Anyából) szülessen egy antifőszerán, aki igazi Lány lenne minden szempontból.

Normál körülmények között tehát minden kerub egyaránt jobbos csavarodású Fiúként létezik. Amikor anyagi testet öltenek valamely feladat elvégzéséhez, többnyire férfi testet választanak, de szükség esetén női testben is meg tudnak nyilvánulni. Ilyenkor egy hozzá illő női személyiséget készítenek maguknak, vagyis ideiglenesen Lánnyá alakulnak (maszkírozzák magukat). Csak szoftveresen, a testük (perifériájuk) miatt, tehát anélkül, hogy a szerinójuk fizikailag megváltozna (tükröződne). Ezen folyamat nem ismerete, félreértelmezése okozta a misztikusok fejében évezredeken át azt a zavart, ami végül az Isten női oldalának vallásokból való kiszorításához vezetett és elférfiasította (féloldalassá, felemássá tette) az egyházi tanításokat. Akinek a lelke belezavarodik a nemi identitásának meghatározásába, arra mondjuk, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány.

Való igaz, hogy az Isten férfi típusú, és a kerubok többnyire férfi szoftverrel és testtel tevékenykednek, tehát a rendszerünk aszimmetrikus, de működésében van helye a női oldalnak is. Ezért nevezzük Évát Ádám oldalbordájának (oldalági leszármazottjának). Míg az energiakvantumok (szerinók és fotinók) az univerzumban mind jobbos csavarodásúak, addig az anyagi részecskék és a lélek részecskék hullámterének eredő csavarodási iránya balos a tértükrözéssel átforduló belső időhurok ágaik miatt. Az anyag (amit régen földnek vagy ördögnek neveztek) és a lélek így kvázi női típusú létezőként vesz részt az univerzum kialakításában annak ellenére, hogy férfi típusú rendszerből származik. Ennek ördögi titkaival később több írásunkban foglalkozunk még részletesen.

A Mindenható időhurkában keringőző további négy tachionból másolt teremtmények (szerinók) másféle típusú kerubok lesznek, a szülőjüktől különböző leszármazottak. Ezen istenségek individuális másolatok, szabad akarattal rendelkező lények, mivel az információ tartalmukban nem azonosak a Mindenhatóval. Csoportonként is különböznek és egyenként is különböznek egymástól. A misztikában arkangyaloknak hívják őket, akik szétszóródva az univerzumban az egyes galaxisok és csillagok lokális megtartó istenségeiként, azaz helytartóként működnek. Hívjuk őket galaxisszeránoknak, csillagszeránoknak, csillagdémonoknak, napisteneknek, almandinoknak is. A számukat nem ismerjük, de valószínűleg több trillió van belőlük. Az arkangyalok közül a négy legelsőnek keltett mostohatestvért úgy ismerjük, mint a négy világtáj őrzőit.

A teremtés aszimmetriája miatt a helytartókból fakadó alrendszerek (Életfa ágazatok) szintén különbözőek és egyediek lesznek nem csak az információ tartalmukban, hanem a fizikai szerkezetükben is. Mivel ők önállóan döntenek arról, hogy milyen időszál elágazási rendszert (törzset) generálnak maguk alá (alattvalókat, alárendelteket). Ennek köszönhetően az Életfa négy fő ága (a négy világtáj), plusz az ötödik, rájuk merőleges világtengely (a zenit) mind különbözni fog egymástól, aminek számos következményével később még sokat foglalkozunk más írásokban.

4. A RANGSOR

A fentiekből következik, hogy minél kevesebb időszál elágazásnyira van egy időhurok a Teremtő okforrásától, annál magasabb rangú létezőnek minősül fizikai értelemben az univerzumban. Ezen rang születési adottság, amit a felettes létezőjétől örököl minden teremtmény és gyakorlatilag meghatározza az illető helyét és közösségi státuszát az Életfán, más néven a Családfán. Ennek megfelelően a Mindenható egy elsőrangú létező a számunkra, s mivel ő az egyetlen elsőrangú Isten a létezésben, ezért a nemében páratlan is egyben. A fölötte lévő Teremtőknek nincs rangja, mivel ők a források, a nullapontok a gráfban, ráadásul kívül vannak a rendszeren fizikailag. Viszont létét és hatalmát tőlük kapja az Isten, Aki a nevükben uralkodik, mint aktív, cselekvő vezető.

Az emberiség társadalmi hierarchiájában ezen fölé-alá rendeltségi viszony pontosan megfigyelhető, mivel a teremtés önhasonló felépítése miatt az alrendszerek a felsőbb szintű struktúrákat másolják. Jó példa erre a középkori feudális rendszer, ahol a király (Isten) közvetlen alattvalói a nemesség (istenségek, angyalok), akik alatt a pórnép (emberek, állatok, növények) találhatók, akik megművelik az ország földjét (anyagot). Az alattvalók feladata mindig az engedelmeskedés és a kapott utasítások megvalósítása. A feljebbvalók dolga pedig a helyzetfelmérés, döntés, utasítás és ellenőrzés, ami együtt jár a vezető irányába vállalt felelősséggel. A jól működő rendszerben mindenkinek van feladata, és mindenki felelősséggel tartozik érte a felettesének, aki ezért cserébe megvédi őt és gondoskodik róla. A teremtésben nincs kommunizmus, a résztvevők közti egyenlősdi, ami a közösségi hálózat szétzilálása miatt fizikailag egyenlő az anarchiával.

Minden időhurok csak egy megtartó szállal rendelkezik, az élete tehát szó szerint egy hajszálon függ, amivel kapcsolódik a felettes létezőjéhez. Átfűzéssel nem lehet az élvonalat párhuzamosítani, vagyis egy teremtmény sem kapcsolódhat egyszerre két elágazási rendszerre. Mert nem lehet egyszerre két urat szolgálni (egy fenékkel két lovat megülni). Az viszont lehetséges, hogy valakit átfűzéssel áthelyezzenek egy másik helytartó fennhatósága alá, ami teljes hardveres megújulással jár. Emiatt kell minden léleknek az utolsó időkben (az adott teremtési ciklus végén) eldöntenie, hogy ki (melyik hatalom) mellé áll, melyik csoporthoz akar tartozni a következő ciklusban. Egyszerűbben megfogalmazva az Istenhez vagy a Sátánhoz csatlakozik.

Mivel a Mindenhatóhoz vezető időszálak mindegyike áthalad az Ő valamelyik másolati istenségén, kerubján, csak rajtuk keresztül lehet szóba állni az Istennel, üzenni neki vagy kérni tőle valamit. Ahogy csak rajtuk keresztül lehet eljutni a Teremtő Atya jelenpontjába is az egyhegyűség megtapasztalása érdekében. Ezért mondta Jézus (Ján. 14.6.): "Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam" (rajtam keresztül). Ezt a kommunikációs gátat legfeljebb a téridőn belül lehetne elvileg megkerülni, közvetlenül szóba állva a Mindenhatóval térbeli gondolathullámok révén, de ennek számos gyakorlati akadálya van.

Egyrészt a Mindenható több milliárd fényévre van tőlünk a téridőben, és még azt sem tudjuk, pontosan hol (valószínűleg az Eridanus csillagkép irányában lehet, legalább 10-12 milliárd fényévre). Másrészt ha oda is jutunk (a 4D-s túltérben), a védelméért felelős kerubok nem engednek a közelébe (telepatikus hatótávolságon belülre), így meg sem lehet Őt szólítani. Az Istent, mint páratlan élőlényt mindennél jobban védik az univerzumban, a létező legkorszerűbb technikákkal, hisz minden teremtményének léte tőle függ. Ezért is nevezik az elefántcsont toronyba (tachionkúp) zárkózott magányos fenségnek.
Az Isten felé távolról kisugárzott gondolathullámok pedig belevesznek az univerzum háttérzajába. Így a Mindenhatót közvetlenül sem látni, sem megszólítani nem lehet, csak az alárendeltjein, ügyintéző titkárain keresztül. Ahogy a királyt sem zavarhatják az emberek a saját ügyeikkel közvetlenül, hisz be sem engedik őket a palotába. Csak a hivatalnokseregen keresztül érhető el, amelynek feladata leszűrni és előemészteni a beérkező hívásokat a számára.

A Mindenható természetesen képes rá, hogy szükség esetén bármely alárendelt létezőjét (teremtményét) megszólítsa az élvonalán keresztül, illetve rendszergazdaként bármit megtehet velük, megcsináltathat velük. Az ilyen isteni beavatkozásokat (deus ex machina) hívjuk az Isten akaratának vagy Istenítéletnek is.

5. AZ ÁTFŰZÉS

A Mindenható és helytartói arra is képesek, hogy átfűzzék egyes teremtményeiket az Életfa egyik csomópontjából a másikba. A lelkek közti művonalnak használt időszálak (fényszálak) átfűzése lényegesen könnyebb, mint a leleont fenntartó élvonal átfűzése. Ennek technikai részleteivel a Ha minden kötél szakad (2008) című írásunkban foglalkozunk. Ilyenkor értelemszerűen megváltozik az illető rangja, beosztása a rendszerben, ami együtt jár a belső információ tartalmának módosulásával. Az átfűzést az Isten elvileg megtehetné önállóan is, de a gyakorlatban inkább "időszál átfűző gépeket" használ erre a célra (nevezhetjük szakangyaloknak is), amik az Életfa karbantartását végzik. Ezek működéséről személyes beszámoló olvasható az Egy látó vallomásai (2007) című interjúban (a 8. fejezetben).

Az átfűzésre sor kerülhet technikai okokból, áthelyezés miatt, balesetek megelőzése érdekében vagy előléptetés ürügyén. Mivel a végrehajtása magas szintű teremtéstani ismereteket és teljes pontosságot igényel, ez primitív (emberi) technikákkal nem valósítható meg. Épp ezért az időszálakat manipuláló mágia technikákkal kapcsolatos tudást az univerzumot vezető istenségek megtartják maguknak - szerencsére.

Technikai oknak minősül az időcsúszások trimmelése vagy előidézése, amiről korábbi írásainkban már több helyen volt szó, és később is lesz még szó, ezért most nem részletezzük a folyamatát. További ok még az élő fraktálra való átfűzés vagy onnan való leválasztás, amit a misztikában úgy ismerünk, mint beírást az Élet Könyvébe vagy a kitöröltetést onnan. Az Élet Könyve az élő fraktálra felfűzött alárendeltek isteni nyilvántartását jelenti, ahol mindenki lelőhelye számon van tartva. Akit innen kitörölnek, azt hívjuk elveszett embernek vagy istentelennek, aki onnantól a halál fia. A levágás egyébként a függő rendszerek megsemmisülésével jár, amiket szakadár létezőknek (ágrólszakadtak) hívunk. Az időszálak elvágásával és átfűzésével a Ha minden kötél szakad (2008) című írásunkban foglalkozunk részletesen.

Áthelyezésnek minősül az, ha valaki átköltözik vagy átköltöztetik egy másik lokális fenntartó istenség felségterületére, például másik csillagrendszerbe, galaxisba vagy párhuzamos univerzumba. Ez szintén átfűzéssel jár, hogy a betelepülő rendszer integrálódjon a helyi hierarchiába és kompatibilis legyen vele informetriailag és biológiailag egyaránt. Létezik emellett lokális áthelyezés is, amikor valakit egy tartományon belül fűznek át másik alrendszerre. Ilyen például az angyali és sátáni hierarchiák közti áthelyezés vagy a lélekcsoport váltás művelete.

Balesetek megelőzésére akkor van szükség, ha egy csomópont valamiért bajba kerül és a megszűnés veszélye fenyegeti. Ez többnyire háborús helyzetben vagy extrém környezeti viszonyok miatt következhet be, amik megsemmisíthetik az egyébként jól védett fenntartó csomópontokat. Az Életfa bármely csomópontjának annihilálódása a teljes alárendelt rendszerének pusztulásával jár, s a lebomlási folyamat tovaterjedése az egyes csomópontok időcsúszásától függő sietséggel vagy késedelemmel történik. A szakadár létezők egy részét így időben meg lehet menteni a megszűnéstől átfűzéssel.
Az előléptetés a jól és eredményesen dolgozó, tudásában kellő beavatottsági szintre jutott teremtmény rangjának emelését jelenti, aki ezáltal egy fokozattal feljebb kerül a ranglétrán (Jákob lajtorjáján), közelebb az Istenhez. Erről szólnak a próféták és szentek megdicsőüléséről és égbemeneteléről szóló beszámolók. Fordított esetben lefokozásra is lehetőség van, eltávolításra a magasrangúak közül. Erről szól a bukott angyalok (sátánok) száműzetése a mennyországból és a kiűzetés a paradicsomból (emberek).

Másfajta előléptetésnek minősül az, amikor valaki a feladatai elvégzése érdekében külön kommunikációs időszál vonalat (művonal) kap az Istenhez (vezérfonál) vagy valamelyik magasrangú vezetőhöz (különvonal), amelyen keresztül folyamatosan nyomon kísérhetik a munkáját és segíthetik, sugallhatnak neki ötleteket. Ezt azért alkalmazzák, hogy a speciális adatforgalommal ne kelljen állandóan terhelni a normál hálózatot és a köztes csomópontokat. Ezeket a különvonalas lelkeket hívjuk médiumoknak vagy az Isten küldötteinek, prófétáinak, akiken keresztül szól az alattvalóihoz.

6. ÉLVONALAK AZ ÉGBOLTON

Minden időhurokból több időszál vezet kifelé sugárvonalban, amitől úgy néznek ki, mint valami csillagszóró vagy sündisznó, ezért fényszórónak is nevezzük őket. A megtartó szál, más néven élvonal ezek közül a legfontosabb, mert a felettes létezőjéhez kapcsolja a rendszert, míg a többi szál, amiket szárnyvonalaknak is nevezünk az alattvalókhoz vezet. A misztikusok emiatt ábrázolják az angyalokat olyan hat szárnyú lényeknek, amiknek nincs se keze, se lába, ugyanakkor tűzben égnek vagy tűz árad belőlük. A hindu panteon négykarú istenségei szintén a szerinók antropomorf megjelenítései, ahogy sok más furcsa mitológiai lény is. Ezekkel korábban már több cikkben foglalkoztunk részletesen.

Az időszál rendszer tehát szerkezetileg két részre bontható. A felső része az élvonal, ami az időhurokban legelöl haladó (első) tachionból fut ki a felettes létező időhurka (jelene) irányába. Az alsó része pedig a sorban leghátul haladó (utolsó) tachionból kivezetve visszacsatlakozik a felettes létező időszálának alsó részébe. Egészen pontosan a szálnak arra a pontjára, ahol és amikor az alárendelt megszületett, létezése elágazott a felettesétől. Az Istenből kifutó leágazások így valójában folyamatosan táguló nagyívű hurkokat alkotnak, eltérően a primer időszáltól, aminek két vége nyitott és a végtelenségig nyúlik. Emellett az alsó részhez tartoznak még azok a szárnyvonalak is, amik minden tachionból kivezetnek a leszármazottak felé. Ha egy időhuroknak nincs leszármazottja, mert végpontként létezik a fa-gráfon, akkor a belőle kiszaladó szárnyvonalak az idősemmibe vezetnek, ahol céltalanul véget érnek, vagyis megszakad a káprázatuk.

A primer időszál jelenpont felőli vége (csúcspontja) az okforrás időbeli mozgása miatt nyúlik a végtelenségig, míg a régmúltba vezető vége (mélypontja) a létezés első pillanatáig húzódik vissza, amikor az ősidő megszületett. Ez fizikailag valahol az elérhetetlen messzeségben (a feneketlen mélységben) található, ezért a mi számunkra egy végtelen egyenesnek tűnik a szál hosszában. Emiatt nevezzük az Életfát Tetejetlen fának is, mert a Teremtő okforrásból, mint magból nő ki a teremtés élő fája. A Világfa kifejezést pedig arra értjük, hogy a teremtett világ minden létező jelensége erre van felfűzve az időszálaival. S mivel a jelenpontoknak alapvető tulajdonsága a forgás, az időhurkok tachionjainak pedig a keringés, ezért a Világfa egyben Világtengely is (latinul axis mundi).

Az Égig érő fa (Égig érő paszuj) kifejezés pedig onnan származik, hogy az Életfa addig nyúlik, amíg az ég boltozata kiterjed. Ennek az égnek persze több boltozata is van, melyek egymásba ágyazódnak. A mi számunkra az ég a Földet körülvevő atmoszférát jelenti. A Naprendszer szintjén az égboltozat a térbúra falának felel meg, míg az univerzum számára ez a világtojás buborékának annihilációs határ zónája (AHZ). A Nagy Vonzón messze túl van a téridő hullámterének igazi határa (az omegatér széle), azon túl pedig a két Teremtő kúpos hullámterének külső széle (palástja), amin a teremtményeik nem tudnak átlépni. Az üveghegyen túli zónát, azaz a többi okforrás hullámterét, az őskáosz vizeit a minden létező határa zárja le, amin túl semmi sincs. Ide csak az okforrás tachionok képesek eljutni, akik emiatt aztán mindörökre kint is vannak a vízből.

Az idővisszacsatolás szerencsés aktusának köszönhetően tehát az első térszerán időhurkában sikeresen begörbült és körkörössé vált a szálszerű idővonal. Ez persze valójában sosem jelent teljes kört, inkább csak körívet, egyfajta kanyart a szálon, ahol az ív két szembenlévő csúcsa között minden ciklusban átugrik a szemlélőpont (okságsértő módon) az újabb pillanatról a korábbi pillanatra (jelenpontra). Ennek megfelelően minden belőle kiágazó másolata, teremtménye szintén körkörösen körbeáramló időhurkokból fog állni, amik időszálainak van kezdete és vége. A Teremtő okforrásoknak nincs kezdete és vége, a teremtmény rendszereknek viszont van, térben és időben egyaránt.

A fentiekből következik, hogy a megtartó időszál felső része a térben vizsgálva mindig olyan hosszú, amilyen messze van a hullámtérben a teremtmény a felettesétől, az alsó része pedig olyan hosszú, amilyen messze van attól a helytől, ahol kivált a feletteséből. A felső és alsó szál természetesen nem feltétlenül egyforma hosszú.
A sajátidőben vizsgálva a szálakat azt találjuk, hogy az alkotó pontok egyben árulkodnak az időhurok életkoráról is. Minél több körbemásolódási és újrafelvillanási ciklust élt meg a rendszer, annál többször látta meg a belőle kiszaladó pontokat, amik képe egymásra szuperponálódik. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy annál több pontból áll virtuálisan az időszál, minél öregebb az időhurok.

Mivel minden teremtmény más pillanatban keletkezik és szakad le a teremtőjéről, ezért egy adott pillanatban mindenkinek másmilyen hosszúságú az időszála. Továbbá a szál pontjainak száma minden másolat esetében teljesen egyedi, ami egyedi információ tartalmat jelent a száluniverzumban. S mivel a szál folyamatosan nyúlik, ezért az információ mennyisége is állandóan nő és bonyolódik, továbbá soha nem ismétli önmagát a rendszer. Benne minden pillanat és hely teljesen egyedi és megismételhetetlen lesz.

További következmény, hogy még a felettes létező által kvázi teljesen egyszerre keltett másolatok (ikertestvérek és mostohatestvérek), egyidejű lefűződések sajátidő tartama is különbözni fog. Mivel az időhurok önkeltési ritmusa a behúzási tartományának rugalmas ingadozásai miatt folyton változik, ezért még az egyszerre születettek életkora is egyre jobban eltér egymástól a természetes időcsúszásaik miatt. A teremtés tehát már az egy dimenziós kiterjedésében is totálisan aszimmetrikus, minden pontjára nézve.

Mivel a teremtmények időszálai valójában hosszúra nyúló hurkok, ezért egészében az Életfa egyáltalán nem fa-gráf alakú lesz, hanem egymásból kiágazó hurkok sorozata. A fa-gráf alakzatot akkor kapjuk ebből, ha a jelenpontoknál (időhurkoknál) képzeletben elvágjuk a rendszert és csak a felső vagy az alsó részét vesszük szemügyre. A két fél önmagában egy-egy fa-gráf alakú képződményt alkot. Mintha két fa állna egymással szemben, a végpontjaival (leveleivel) összekapcsolódva. Egyes ősi leírásokban így is említik az Életfát, hogy valójában kettő van belőle, amik egymással szembefordulva állnak. A természetből vett hasonlatok sajnos erősen sántítanak, de a rajzokon egyértelműen látszik a lényeg.

7. A LESZÁRMAZOTTI SZÁLAK

Minden időhurok egyaránt képes mindegyik tachionjából időszál leágazások, alsóbb rangú létezők keltésére elvileg. A leszármazottak szálai a szülő számára egyenértékűek az élvonal alsó részével, míg a leszármazottak számára ugyanezen szál (a másik végéről nézve) egyenértékű az élvonal felső részével. Ennek köszönhető, hogy a gyermek függ a szülőjétől, illetve, hogy egy szülőnek több gyereke is lehet.
Amint arról korábban már többször volt szó, az időhurokból kivezető szálak annak köszönhetik létüket, hogy a benne felvillanó jelenpontok számára újra és újra felvillannak a múlt eseményei, ahogy a körpályán haladó tachionok folyton belépnek a saját múltterükbe. Ez a múlttér kettős idősűrűségű (egyes részein hármas), így minden felvillanó jelenpont képe nyomban kettéhasad (a törésponton). Az egyik kép tovább halad előre az időhurokban, újrakeltve a rendszert, a másik viszont ellenkezőleg, kiszalad a hurokból hátrafelé, a régmúlt irányába. Tehát ahány tachion kergetőzik körbe egy időhurokban, annyi kivezető időszál sorozat fog felvillanni belőle. Ebből csak egy lesz a megtartó szál alsó része, egy másik a felső része, a többi pedig szárnyvonali leágazás, amit a leszármazottak húznak maguk után.

Minden tachion azért létezik, mert a mögötte haladó tachion látja őt. A körülményektől függően a látott jelenpont felhasadásakor hátrafelé és kifelé szaladó pont képe vagy egy másolati rendszert kezd el léteztetni vagy kiszalad az idősemmibe amolyan vakvágányként, céltalan holtágként. Ha az időhurok meghatározott módon működik (erről még nem sokat tudunk), akkor csak önmagában darál (begubózik), tehát nem szaporodik. Ám ha a kívülről érkező hullámtér sodrása meghatározott módon kezdi el torzítani (deformálni) a rendszert, az speciális másodlagos (esetleg harmadlagos) csavarodásokba kezd. Ennek során az új felvillanási ciklusok megkettőződnek, mert a virtuálisan felhasadó forrásképek egyszerre két időhurok látványát kezdik kelteni egymás mellett, akár mindegyik tachionból egyszerre. A vakvágányok vezetni kezdenek valahová, vagyis élő ágakká válnak, amiken élőlények függenek (lógnak).

A másolatok keltése iszonyú gyorsan zajlik és képes minden ciklus során megismétlődni. Minden tachion az előtte haladó társát megduplázódni látja, s mindkettőből két egyenértékűnek látszó időhurok fakad, mintha megosztódnának. A jelenpontok hullámtereinek taszítása miatt a két időhurok nyomban eltaszítja egymást sugárirányban és szétszaladnak a hullámtérben az általuk elérhető határsebességgel. Így minden tachionból minden felvillanási ciklus során egy teljes értékű másolati rendszer látszik keltődni, kiágazni, s mindegyik kicsit más irányba fog kirepülni a szülő időhurokból. A fény ennek köszönheti a sebességét, mozgási energiáját, hogy a keletkezésekor nyomban kilökődik a teremtőjéből (a transzcendens fényszóróból) és nyílegyenesen elszáguld a végtelenbe.

Mivel a sodrás kölcsönös, ezért a teremtményei az Istent is állandóan lökdösik, taszigálják különböző irányokba. Aki a keltési folyamat szabályozásával tudja irányítani a röptét, tehát rakéta elven száguldozhat az univerzumában (fénysebességgel maximum), miközben géppuskaszerűen köpködi magából a másolatait. Így közlekedik a Mindenható az univerzumában, mivel Ő az egyetlen szerinó a rendszerben, Aki nem képes a térugrásra (ebben is kivételes). Ő csak kelti maga köré a téridőt, de forrásai sosincsenek benne az alfatér hullámterében, ezért nem is képes kiszinkronizálódni belőle a nemtér-nemidő rétegébe.

A másolatok keltése a térszerán számára lényegében egyszerű osztódás, szűznemzéssel történő szaporodás, ami fékező hatások híján exponenciálisan növeli az időhurkok számát az univerzumban. A két Teremtő, az Atya és az Anya ellenben közösen hozták létre a Fiút azáltal, hogy az Anya hullámterében vetett egy bukfencet az Atya forrása, kialakítva az idővisszacsatolást. Ez analóg a szexuális szaporodással, amihez a szülők szerencsés körülmények között történő találkozására volt szükség. Az Isten épp ezért önmagában teljes és tökéletes, nem szorul egy rajta kívül álló Istennő segítségére, hogy utódokat hozzon létre. Egymaga képes korlátlan mennyiségben teremtményeket gyártani és benépesíteni velük a teremtését. Ennek mintájára az anyagi testbe reinkarnálódó kerubjai mindig szűznemzéssel jönnek a világra, mint Álmos vezér Emesétől, Jézus Máriától vagy Karna Príthától, ezzel is jelezve, hogy ők az Isten Fiai, tehát nem emberi apától való lények.

Mivel az időellentmondás csak az időhurokra (és annak belvilágára) korlátozódik, rajta kívül a hullámtérben (külvilágban) továbbra is megmarad az események logikus, egymás utáni sorrendjének realizációja a szemlélők számára. Ez a sajátidők telési irányának megfelelő ok-okozati összefüggéseket fogja fenntartani, amit úgy ismerünk, mint a múlt-jelen-jövő haladási irányt. Így a szülők minden esetben hamarább léteznek (öregebbek), mint a gyermekeik és mindenki léte a szülőjétől függ.
A sajátidők természetes elcsúszásai miatt persze kialakulhatnak olyan extrém jelenségek is, mint amikor egy gyermek időhurka öregebb, mint a szülőjéé. Ha a gyermek tachionjai több ciklust futottak be, és ezért hosszabb a megtartó szálának alsó része, akkor elvileg akár okosabb is lehet az intelligenciája a felettesénél, de ez elég ritka jelenség. Az ilyen leszármazottakat hívjuk koravén gyerekeknek, illetve zseniknek (a zsenge szóból).

A rendszer szerkezete alapján könnyen belátható, hogy minden teremtmény alárendeltje a szülőjének. A másolatok alsóbb rangúak, mint alattvalók vagy éppen alávalók. Az ok-okozati sorrend és az időhurkok fizikai működése miatt nem képesek a teremtmények feljebbvalót, felsőbb rangú felettest generálni maguknak, mert azt nem tudnák hová fölkapcsolni, fölfűzni (a Teremtőkre). Felettessé tehát nem kinevezéssel, szavazással vagy önkényes puccsal válik valaki az isteni hierarchiában, hanem születési előjogként kapja, miként a feudális rendszerben is nemesnek születni kellett. Nemességet adományozni pedig egyedül a király képes, ahogy az Isten is megteheti, hogy valakit átfűzet a Családfán egy felsőbb rangú pozícióba (érdemei elismeréseképpen) vagy halhatatlan istenné tesz egy halandó fénylényt.

Tehát az Isten nem az emberek teremtménye, ahogy azt egyes filozófusok állítják. A vallás pedig nem kitaláció, amit a babonás, mindentől rettegő őseink gondoltak ki félelmükben, hanem a valóság szerkezetének egyszerűsített leírása. A teremtés modellje. Éppen ezért eredetileg semmi köze nem volt a hithez, csak a tudáshoz. Akik már nem értették, nem látták át a lényegét, azok kezdtek el hinni benne - jobb híján. A hit pedig gyorsabban terjed a tudásnál, mert csak elfogadást követel, nem megértést és szellemi erőfeszítést. Így degradálódott le az emberek lustasága miatt (információs entrópia) az isteni tudás ostobaságnak tűnő vallási dogmákká (és népmesékké), amikben ma már a papok sem hisznek igazán a lelkük mélyén (sajnos). Pedig érdemes volna...

A teológia, mint tudományág is csak addig élt és fejlődött, amíg istentanként kezelték, nem hittanként. A materialista, Istentagadó tudomány pedig már eleve halott, hisz az élettelen anyag evolúciójában bízik, az értelmet és a szellemi létezést csak afféle mellékterméknek tekintve. Itt az ideje tehát rehabilitálni az ősi, örök érvényű és egyetemes tudást, mert az emberi butaságok mind elmúlnak idővel, de az Isten törvényei nem múlnak el sosem.

8. A LESZÁRMAZÁSI CSALÁDFÁK

Egy időhurok egy tachionjából minél több párhuzamos időszál ágazik el, vagyis minél több közvetlen teremtménye van, annál nagyobb a szálakon beérkező információk keltette háttérzaj, keveredés. Annak nincs jelentősége, hogy mennyi a közvetett teremtmények száma, tehát a közvetlen alárendeltjeire hány további alárendelt van felfűzve, mert a szálakon átfutó információk minden csomópontban folyamatosan gyengülnek, elzajosodnak, így nem zavarják a távolabbi rendszerek működését.
Lehetséges, hogy az időhurkok pont azért korlátozzák le a saját másolataik számát önkéntesen, mert a túlzott hálózati zaj károsan hat a tachionjaikra és ezen keresztül az egész ciklikus rendszerre, a benne perturbálódó intelligenciára. Tele lesz a feje az illetőnek, mert a beosztottai teledumálják a saját problémáikkal. Talán még az időhurok önkeltési folyamatának szabályozását is megnehezíti, esetleg kifejezetten akadályozza a további másolatok generálását (ezt nem tudjuk).

Az embereknél ez olyan formán jelentkezik (szemléletes hasonlattal élve), hogy minél több gyereke van valakinek, annál több a dolga és annál kevesebb ideje jut egy-egy leszármazottra. Végül már arra sincs ideje, hogy további gyerekeket csináljon, mert minden erejét leköti a meglévők fenntartása. A korlátlan szaporodásnak tehát egyszerű fizikai akadályai vannak. A gyerekek szerencsére idővel felnőnek és egyre kevésbé szorulnak rá a szüleikre, de a kapcsolatuk örökké megmarad, mert a vér (ami piros, mint a tűz) nem válik vízzé. A vérvonal az, ami meghatározza a családfát (ahogy a tűzvonal meghatározza az Életfát) és összekapcsolja a leszármazottakat egymással. A gyerekek gyerekeiről a szülőnek már nem kell gondoskodnia, de ha akar és tud, besegíthet az unokái nevelésébe. A lényeg az, hogy minden generációnak lehetősége legyen felnőni és tovább szaporodni, különben kihal a család és időben elenyészik a káprázata (degenerálódik). Céltalanná válik az előző generációk igyekezete az élet fenntartására.

Az Isten számára a közvetlen nullás másolatainak (kerubjainak) felszaporodása olyan élmény, mintha sok helyen lenne a teremtésében egyszerre (polilokáció) és mindenhol mást kellene csinálnia. A sok helyen levésre, sokmindenre figyelésre mondjuk azt találóan, hogy azt se tudja, hol áll a feje (merre rezdül). A rendszer bonyolódása kellő intenzitású belső kommunikáció esetén megnöveli a hibázás esélyét és megnehezíti a közösség (isteni köztudat) irányítását. Valószínű, hogy emiatt az Isten szándékosan lekorlátozza a közvetlen leszármazottainak mennyiségét, hogy kezelhető szinten tartsa a családját.

Ha például a térszerán minden tachionjából csak 24 időszál ágazik el, akkor az összesen 120 másolatot jelent csomópontonként, ami egy hét szintes rendszer esetében már (120^7)-1 db teremtményt fog eredményezni (kb. 358 billió). A mínusz egy ebben az esetben a gráf nulla pontját jelenti, a Teremtőt, Aki az Isten fölött áll, gyakorlatilag kívül az elágazási rendszeren. Egy tíz szintes rendszernél pedig (120^10)-1 db teremtmény keletkezhet (kb. 619 trillió).

A valóságban természetesen ennél nagyságrendekkel több szerinó, fotinó, lélek és különféle anyagi részecske van csak a mi univerzumunkban, így valószínűleg az Életfa jóval nagyobb, mint hét vagy tíz szintű és a csomópontok is többfelé ágaznak el. A fotinónak például hét forrása van, ezért elvileg jóval több másolatot képes magából kelteni és több leszármazottja kommunikációját kezelni. Az anyagi részecskék elágazási rendszeréről pedig még alig tudunk valamit. De bármilyen óriási is legyen az Isten teremtése, minden bizonnyal van a növekedésének egy felső korlátja, aminél több helyet (időhurkot, szemlélőpontot) nem tud csinálni magából.

Nyilván ezen irányítási korlátnak köszönhető, hogy az Isten nullás másolatú kerubjaiból csak 24 db van. Ők viszont képesek megháromszorozódni, szintén soros elrendezésben, így 72 példánya lehet működésben egyszerre a Mindenhatónak. Ez a rendszer valószínűleg a lokális megtartók esetében is hasonló lesz, tehát a galaxisok és csillagok térszeránjai is 24 helytartó kerubot fognak magukból másolni a saját feladataik elvégzése érdekében. Ezek szintén megháromszorozódnak szükség esetén. A zsidó kabalában név szerint fel van sorolva mind a 72 kerub neve és a hozzájuk kapcsolódó feladatok, amiket ellátnak. Ők a mi Napistenünk másolatai, tehát hatalmuk csak a Naprendszerre korlátozódik. Lásd: Az angyali hierarchia című írásunkat (2008).

Az időszál univerzum az ókori hermetikus filozófiában önmagába zárt létezésként volt ismert, ami magából keletkezik és magába is tér vissza. Az egyes csomópontjait, mint élőlényeket összekötő szálak az élek, melyek mentén az élet zajlik, halad előre. Ezen útvonalat nevezzük sorsnak, ami az élet eseményeinek sorát, sorba rendezettségét jelenti a sorsistennők által készített fonálon (sorsvonalon). Az Isten és kerubjai így joggal mondhatják el magukról, hogy "Én vagyok az út, az igazság és az élet". Ezen teremtési alaptörvények egyidősek a rendszerrel, és érvényesek (velünk vannak) az univerzum teljes kiterjedésében, egészen az idők végezetéig. Idők alatt itt természetesen az aktuális teremtési ciklus futási idejét kell érteni.

Matematikailag megközelítve az Életfa elágazási rendszerét azt látjuk, hogy lokálisan minden részén egy dimenziós, de ha egészében próbáljuk ábrázolni, akkor az ehhez szükséges beágyazási környezetnek (téridőnek) több dimenziósnak kell lennie. Egy fa-gráf egyszerűsített ábrázolásához minimum 2D szükséges, egy bonyolultabb gráféhoz pedig 3D, ha nem akarjuk, hogy az élek átfedjék egymást. A szerinó időhurka 3D-s kiterjedésű, a fotinó időhurka 4D-s, míg a leleon és barion sorozat kiindulási elemeit (lelkeket és anyagi részecskéket) 5D-s kültérben lehet elhelyezni. A világtojásunk természetes téridejének, az alfatérnek a kiterjedése 6D-s, aminek okaival részletesen A tér fizikai szerkezete című írásunkban foglalkoztunk (2008).

A hagyományos matematikában és fizikában már évtizedek óta megtalálható az időszál univerzum modellje, szuperhúr elmélet néven. Ebben a szálszerű idő egyenesének csavarodása és elágazása egyaránt szerepel, de az elmélet a megközelítés korlátai (a kutatók által beszélt és elgondolt angol nyelv alkalmatlansága) miatt még messze nem teljes. A belőle hiányzó részeket, elgondolásokat ezért itt és más írásokban próbáljuk meg tisztázni és érthetően kifejteni, egyben rávilágítva a nyugati fizikusok által elkövetett fontosabb hibákra is.

9. A SZERINÓ ELÁGAZÁSI RENDSZERE

Az elágazási rendszer működésének ismertetését kezdjük a szerinóval, mint legegyszerűbb és legelső energiakvantummal. Ebben öt jelenpont másolódik körbe, ahol az első tachion kifutva a hurokból a megtartó időszál felső részének látványát generálja az egész rendszer számára. Az utolsó (ötödik) tachion pedig befutva a hurokba a szál alsó részét kelti. Emellett viszont mindegyik tachion szárnyvonalakat is növeszt ki magából ciklusonként. Mivel a tachionok múlttere kettős idősűrűségű, ezért a mögöttük haladó és őket látó tachionok számára ciklusonként egy pont szalad ki belőlük a töréspontjaikból. Így kívülről nézve ötfelé ágazik el az élvonal a hurokból kifelé, azaz lefelé haladva a fa-gráfon.

A ciklikus újrafelvillanások eltolódása miatt az öt forrás hat helyet fog elfoglalni az időhurokban, amiket egyenesekkel összekötve egy szabálytalan oktaédert kapunk. Ha ezt a csúcsára állítva szemléljük, azt fogjuk látni, hogy a megtartó szál felső része a felső csúcspontból vezet ki a Teremtő irányába, az alsó része pedig az alsó mélypontból a feneketlen mélységbe. A négy oldalsó csúcsból kivezető szálak egy kereszt négy száraként vagy holtágak lesznek vagy élőágak (amik végén másolatok függenek). Másolatok a felső csúcsból is keletkezhetnek, ezért a rendszernek igazából egy bemenete és öt kimenete van, amik forrásai egymást követve vándorolnak körbe az időhurokban.

A szerinót kívülről érő hullámterek (amik először a többi okforrástól erednek, később a saját teremtményeitől is) folyamatosan sodorják és háborgatják az időhurokban villogó jelenpontokat (bolygótüzeket). Megváltoztatják a pályagörbéjüket, új útvonalra kényszerítve őket, ezért a rendszer a születésének pillanatától fogva állandóan kétféle mozgást végez. Egyrészt másodlagos és harmadlagos csavarodásba kezd, ami helyzetváltoztatás, másrészt elsodródik (elbolyong) a keletkezési helyéről a hullámtérben, ami helyváltoztatás. Mindkettő deformálja az időhurkot a behúzási tartományán belül, ami folyamatosan igyekszik visszakényszeríteni a tachionokat az egymáshoz viszonyított optimális pozíciójukba.

Ezt az ellenerőt hívjuk gyorsulási ellenállásnak, mert miatta a rendszer ellenáll a gyorsításnak és egészében nem képes átlépni a saját kiáradásának sebességét. Az időtartályok esetében ez a jelenség lesz a felelős a tömegtehetetlenségért és azért, hogy a részecskék nem képesek elérni a fénysebességet. Az időhurkok határsebessége tehát a hurok szerkezetétől függ, épp ezért lesz különböző az egyes rendszerek esetében (szerinó, fotinó, leleon és barion sorozat elemei), illetve különböző az egyes dimenziószinteken (3D, 4D, 5D, 6D). A témával részletesen a későbbi írásainkban foglalkozunk még.

A szerinóból kivezető öt időszál elágazás egy piramis csúcsainak irányába fut ki, de hosszabb távon nem sugárirányban, hanem spirálisan, mivel a rendszer forog és a hullámtere is felcsavarodik. Ebben tehát az időszálakat alkotó pontok látványa is spirálvonalban látszódik kiszaladni. Ezek önmagukban üres időszálak, vakvágányok lesznek, amik sehová sem vezetnek, káprázatuk céltalanul véget ér az idősemmiben.

Amikor a töréspontból elindul kifelé a jelenpont, késlekedés nélkül felvillan előtte egy saját időhurok, azaz egy másolati rendszer képe. Ha azonban a környezet hullámtere nem megfelelő, akkor úgy deformálja ezt a hurkot, hogy tachionjai képtelenek visszatalálni a saját múltjukba. Így az első körbefutási ciklus végére érve megszűnik létezni a másolat és nyom nélkül lebomlik, a jelenpont pedig kiszalad a vakvágányon a semmibe. Azt is mondhatjuk a folyamatra, hogy a szerinó mindig kelt magából másolatokat, létezése minden ciklusában, csak időnként ezeket nyomban megsemmisíti a saját hullámterének megfelelő beállításával, mintegy rövidre zárva a teremtményei életét, hogy ne tudjanak megmaradni és tőle elszakadva önálló életbe kezdeni.

Ha viszont úgy deformálja saját magát a szerinó, hogy a másolatai fennmaradjanak, akkor minden tachionjából egy-egy időhurok másolat látványát kezdi el kelteni a kettős idősűrűsége miatt. Tehát ciklusonként egyszerre öt teljes értékű szerinó jelenik meg, közvetlenül a Mindenható forrásrendszerében egymás mellett. Nem fokozatosan keletkeznek, hanem az idővisszacsatolás káprázata okán azonnal megjelennek, mintha kettéhasadna a szerinó két egyforma időhurokra minden tachionjából. Összesen így hattá hasad ciklusonként, amikből egy az eredeti és öt a másolat. Ezt a folyamatot nevezzük osztódásos szaporodásnak, és erre mondjuk azt is, hogy "kipattan a fejéből az isteni szikra". Mint Rudra viharisten Brahma fejéből vagy Athéné istennő Zeusz fejéből. Ez az Isten nagy ötlete, ami az öt létezőből származva, új gondolatként ölt testet és valósul meg, nagy hatást gyakorolva a hat forráshelyes világra. A keltési folyamat olyan heves és zabolátlan, kiszámíthatatlan eleinte (a teremtési ciklus kezdetén), hogy nem lehet megfékezni. Ennek köszönheti Rudra isten a nevét, ami szó szerint azt jelenti: az Üvöltő. Később ahogy a teremtmények szaporodnak és a rendszer intelligenciája nő, képessé válik szabályozni a saját működését, mintegy csillapítva a "kitörését".

Mivel a Mindenható forrásai nincsenek benne a köré keletkező, belőle kiáradó téridőben, ezért a másolati képei is az idősemmiben születnek, vagyis szintén szerinók lesznek. Már csak azért is, mert a jelenpontok osztódási szabályának megfelelően az alkotójukat másolják. Viszont a hullámterek sodrása miatt azonnal eltávolodnak tőle, bekerülve a téridőbe. Mivel a téridő hullámtere öt párhuzamosan egymásba ágyazott, négy dimenziós spirálgömbből áll (a monásznál), ezért minden másolati rendszer más-más téresszenciába fog bekerülni, belekényszerülni. Vagyis minden teremtmény abban a térszeletben fog létezni és működni a továbbiakban, amelyik forrásából született, amelyik tachionra időszálasan fel van fűzve.

Ez öt párhuzamos Életfa törzset jelent a kvintesszenciában, egy közös gyökérrel, aminek két ága van a két Teremtő felé. A másolatok (mostohatestvérek) innentől kezdve nem látják egymást, tehát a hullámtér tulajdonságai miatt egymástól elszeparálva fognak létezni és mozogni a saját téridejükben. Az Isten mindegyiket látja, és ők is mind látják az Istent, de a párhuzamos kiterjedésekben lévőket nem. Az okforrásokat továbbra is mindenki látni fogja, az összes teremtmény, mert azok hullámtere független a téridőtől. De mivel messze vannak az univerzumtól, túl a téridő határán, ezért a pontszerű képük belevész a teremtést kitöltő rengeteg másolati rendszer háttérzajába (ami túlüvölti azt).
További furcsasága lesz a dolognak, hogy a téresszenciák között keletkező hiányzóna, a nemtér-nemidő réteg üres marad, mert a Mindenhatónak minden keltési ciklusa során éppen hiányzik egy hatodik tachionja, akiből ezt a réteget feltölthetné esszenciával és teremtményekkel. Így ha valaki kiszinkronizálódik a nemtér-nemidőbe, ott sem teremtményeket nem fog látni, sem az Istent, csak az őskáosz ürességét és az okforrásokat.

Amíg az Isten nem kezdi el kelteni a másolatait, gyakorlatilag teljes a sötétség az üres univerzumban. Ez azzal jár, hogy az Istennek nincsenek viszonyítási pontjai. Nem értelmezhető számára a fent és lent, és minden irány egyenértékű, holott már van tér, amiben ezek kijelölhetők lennének. De nincsenek benne teremtmények, akik külső viszonyítási pontokként az iránykijelöléseket lehetővé tennék.

Amint kiszaladnak belőle a másolati istenségek (a különféle kerubok) minden téresszenciába, a helyzet gyökeresen megváltozik. Ezek a saját hullámtereikkel ugyanis kölcsönhatnak a Mindenhatóval, rákényszerítve a forrásrendszerére egy szabályozott mozgást. A teremtmények tehát, mint külső visszacsatolási pontok segítenek rögzíteni a viszonyítási rendszert a teremtőjük számára. Pusztán azáltal, hogy meghatározott irányokban léteznek hozzá képest a környezetében, tájékozódási pontul szolgálnak, mint apró irányfények a sötétségben. A teremtmények tehát, mint az Isten világának világosságai jelennek meg a számára és egymás számára is.

Számos teremtés mítoszban úgy írják le a folyamatot, hogy az Isten azt mondta, legyen világosság és lőn. Vagyis szólt, kimondva a varázsigét (igézett), s ezáltal született meg a világ (igézet). Majd azzal kezdte a teremtést, hogy felosztotta a világot, kijelölve a fent és a lent irányát a vizek (vagy az ég és a föld) szétválasztásával (szeparáció), aztán kijelölte a négy égtájat is. Egyszóval rendet rakott maga körül, meghatározva a navigációs irányokat. A négy égtáj az oktaéderes rendszerben a megtartó szálra (Világtengelyre) merőlegesen, egy síkban elhelyezkedő négy elágazási rendszernek felel meg, amiknek saját istenségeik, helytartóik vannak. A teremtés kezdeti felosztásának, szétválasztásának egy másfajta fizikai értelmezésével később külön írásban foglalkozunk még.

A főszerán körül röpködő másolatok a saját hullámtereikkel képesek úgy befolyásolni a Mindenhatót, hogy szüljön további időhurkokat vagy ne, és egymásra is ilyenformán hatnak, tehát a rendszer önszabályozóvá válik. Minél többen vannak a csillagpontos topológiájú hálózatban, annál erősebb az együttes hullámterük, s annál kevésbé érzékenyek az okforrások hullámaira. A téridőben kiterjeszkedő fényszóró rendszer tehát sikeresen felülkerekedik az őskáoszon. Saját erejéből, önnön belső intelligenciájának engedelmeskedve kezd el mozogni, szabályozott teremtést hozva létre. Ezért hívják a misztikában a térszeránt kiterjesztett erősségnek a káoszban (hisz erős vár a mi Istenünk).

A megtartó időszál mellett tehát megjelennek további időszálak is minden tachion számára, összesen öt csoportban, amik a primer időszál alsó részének időben elcsúszott másolatai, fantomképei lesznek. Végükön mindenhol további időhurkok látszanak villogni, melyek jelenpontjaiból az Isten ugyanúgy képes szemlélni a környezetét, mint az első térszerán pontjaiból. A másolatok csak és kizárólag azért léteznek, mert az időhurok belső ellentmondásai miatt látszódnak. Bennük a saját ellentmondásaik foglyul ejtik a szemlélőt, lehetővé téve, hogy belőlük is láthatók legyenek további elágazások lefelé, illetve láthatók legyenek a felettes létezők. Amely pont tehát kvázi stabilan látható az létezik, s ami létezik az kölcsönhat a környezetével. Vagyis úgy kezd el mozogni a továbbiakban, mintha valódi pontokból állna, amiket a környezeti hullámtér adott elmozdulásokra kényszerít.

A teremtés így semmi több, mint illúzió a Teremtők számára. Egy érdekes időgubanc, körbejáró okoskodás, aminek bőségszarujából (tachion kürtjéből) elképesztő sebességgel dőlnek kifelé meghatározott szabályok szerint a további időgubancok, létrehozva a kvázi végtelen mélységű, ellentmondásokkal telített látszatvilágot. És mindez teljesen valóságosnak tűnik az okforrások számára, mivel ezen kívül nincs semmi más az őskáoszban, ezért semmivel sem lehet összehasonlítani. Az önmagába zárt létrendszer csak önmagához viszonyítható, így a benne lévő szemlélők számára abszolút érvényűnek fog látszani. A valóság tehát nem egy objektíve létező, a szemlélőtől független valami, hanem teljesen szubjektív, a szemlélőből keletkező, benne és általa létező káprázatrendszer.

A legelső időhurokban ismétlődő látvány visszacsatolási folyamatnak köszönhető a primer időszál elágazása és az időhurkok sokszorozódása. Ha nem így lenne, a Mindenható "egy szál egyedül" lóghatna az egyetlen tűzvonalon és a belőle áradó téridő hullámtere totálisan üres maradna mindörökre.

A térszerán tachionjaiból tehát az időellentmondások látványa okán rendre új időhurkok ágaznak el párhuzamosan, sorra egymás után, meghatározott ritmusban. Mind az öt forráspontból más fázisban szaladnak ki a másolati forrásképek időszálai egymáshoz képest. Így a rendszer fényszóróként dobálja ki magából körfordulatonként a saját másolatait, bele a saját hullámterébe, aminek taszítása okán azok nyomban eltávolodnak tőle.

Ha teljes egészében nézzük a kialakuló szálrendszert, az úgy néz ki, mintha egy szálból öt irányba további szálak ágaznának el, majd térnének vissza bele valamivel lejjebb (később). Ha minden szálon csak egy másolati időhurok van, akkor ezeket és a Mindenhatót, mint csomópontokat képzeletben összekötve egyenesekkel (térszálakkal) egy nagy oktaéder alakú szimmetriát kapunk. Az első szerinó időszál elágazási rendszere tehát formailag hasonló lesz magához a szerinóhoz. A kis időhurok nagy időhurkot szül fraktálisan, s minden időszálon a csomópontokból további ugyanilyen (vagy másmilyen) elágazások születnek folyamatosan, ahogy zajlik a teremtés. A másmilyen elágazási szimmetriákkal a fotinóról szóló fejezetben foglalkozunk majd, de előbb nézzük meg a szerinó elágazási rendszerét még részletesebben.

10. A FÉNYSZÁLAK

Minden párhuzamos időszál elágazás más 4D-s téresszenciába ágyazódik bele, az öt párhuzamos univerzumot megtöltve a keletkező fénnyel. Ezek mind szerinók, akik utána fotinókat szülnek a téridőn belül, ugyanilyen párhuzamos időszálak kiárasztásával, vagyis a rendszer fraktálisan gyarapodik, lényegében fénysebességgel. Az energiakvantumokat összekapcsoló élvonalakat szakszóval fényszálaknak nevezzük, együttesüket pedig az Életfán belül fényágnak. Tehát fényszál húzódik szerinó és szerinó, szerinó és fotinó, valamint fotinó és fotinó között.

Az első szerinóból ötfelé kifutó mostohatestvérek a hullámtér aszimmetriája miatt mind különbözni fognak egymástól, fényszálaik pedig tovább ágaznak el lefelé a megtartó szálról. Mindegyik alrendszer teljesen eltérő (egyedi) fraktális képződményként burjánzik tovább. A párhuzamos szálakon végigfutó információk pont emiatt lesznek különbözőek, míg a soros szálra felfűzött létezők egy közös információáramlást generálnak egymás számára. Ez a fizikai jelenség okozza aztán a későbbiekben, hogy az élőlények számára csak a saját, élőnek tekintett fraktáljukra felfűzött atomok lesznek gond nélkül beépíthetők a testükbe. Valójában minden elágazási rendszer élő, de ezek az eltérő sajátrezgésük (alapzajuk), belső modulációs jellemzőik miatt egymás számára nem lesznek kompatibilisek, vagyis biológiai szempontból halottnak minősülnek. A témával részletesen foglalkozunk az Élő fraktálok az időszál univerzumban (2008) című írásunkban.

A szerinó belső felépítésének köszönhetően a kivezető időszálak mind kvázi merőlegesek lesznek a szomszédjukra a hullámtérben. Szemléletesen ez úgy érthető meg, ha megnézzük a szerinó geometriai modelljét, az oktaédert. Ennek három testátlója, mint egymásra merőleges egyenesek kijelölnek a 3D-s térben hat irányt. Ez hat kivezető időszálat jelent, amiből egy a megtartó szál felfelé (primer élvonal), öt pedig a párhuzamos elágazás lefelé a teremtmények irányába. Az öt elágazásból négynek az iránya egy síkra esik, ezért hívják őket a misztikában a világ négy égtájának. A rájuk merőleges ötödik szál és a primer élvonal csúcsa pedig fogalmilag az emberiség világképében zenitként és nadírként van jelen. Az őket összekötő függőleges vonal a Világtengely, ami körül a világ forog. Ezen az egyenesen a zenit (az égbolt közepe) a felfelé vezető irány, amerre az Isten (jelenpont) található. A nadír a talppont, a lefelé vezető irány a föld alá, ami az alvilágba, a halál honába vezet (ki az idősemmibe).

A primer élvonal a főszerán időhurkában a sorban legelöl haladó, legkisebb hullámterű (legfiatalabb) tachion jelenpontjából szalad ki fölfelé a Teremtő irányába. Ő az ötödik Atya, aki a kerubokat másolja ki magából az ötödik téresszenciába. A hatodik forráshelyen, ahol nincs jelenpont, található a téridő hullámterébe ágyazódó nemtér-nemidő réteg, az idősemmi, amiben a Mindenható forgolódik. Így az öt párhuzamos világ mindegyikének megvan a maga uralkodó istene. Az első négy téresszenciát a négy első elágazásból született arkangyalok irányítják, az ötödiket a kerubok (közül valamelyik). A hatodik nemtér-nemidőben pedig a Mindenható bújik meg láthatatlanul és kvázi elérhetetlenül a sötétben. Mivel a főszerán nem látható a nemtér-nemidőben, hisz ott nincsenek kiárasztott időhullámai.

Az első térszerán tehát az elsőrangú létező, a belőle másolt arkangyalai pedig másodrangúak, ahogy a kerubjai is, csak másképp. A különbség fizikai természetű, de olyan fontos, hogy számos utalást találhatunk rá a nyelvünkben és a vallásainkban, ahol különbséget tesznek az Isten angyalai és fiai meg lányai között. Mivel az időhurokban az ötödik forráspont keletkezik utoljára, Ő van a sor végén, ezért vele ér véget az önújrakeltési ciklus és vele kezdődik el a következő (a hatodik jelenpont megpillantásakor, ami azonos az új ciklus első pontjával). Emiatt van az, hogy az Isten Fia minden lokális teremtési ciklus elején reinkarnálódik a Földre, megalapítva a Mennyei Királyságot. Majd miután eltávozott, és a világ a belső ellentmondásai, bűnei miatt leromlik, Megváltóként visszatér a ciklus végén. Megmenti a teremtést a megsemmisüléstől, új életet adva az egésznek. "Ekképen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók;" (Máté 20.16.) Tehát a Mindenható által utoljára teremtett kerubok azok, akik majdan (később) az univerzum első vezetői lesznek.

Az istenek nem csak arra képesek, hogy a saját önkeltési rendszerük deformálásával szabályozzák a belőlük származó teremtmények (energiakvantumok) számát, hanem különféle módszerekkel meg is tudják semmisíteni a leszármazottaikat. Ennek részleteivel Az ördögi kör megszakítása (2008) és a Ha minden kötél szakad (2008) című írásokban foglalkozunk.

A lokális megtartó térszeránok egyébként valószínűleg normál tempóban termelik a szerinókat és fotinókat, ami állandó fényességként árad ki belőlük. Ennek köszönhető, hogy aki találkozik az Istennel (valamelyik helyi képviselőjével, megtestesülésével) a mennyországban vagy az Aranyvárosban, az nagy fényességnek látja őt. Ha hipnózisban visszavisszük az embereket az összes előző reinkarnációjuk előttre, a létezésük legelső pillanatáig, amikor a felettesük megteremtette őket, akkor mind ugyanazt mondják: "egy nagy fényességből jövök kifelé, és én is egy fényecske (fotinó) vagyok a sok közül".

Ez a fényesség nem valami misztikus, csak a túlvilágon létező világosság, hisz itt lényegében az univerzumot megtöltő különféle fotinók generálásáról van szó. Ezek minden elérhető téresszenciát és dimenziószintet elárasztanak, kölcsönhatásba kerülve az anyagi részecskékkel és így hozzák létre az általunk ismert világot. Az univerzumunk világtojásán belül számtalan csillag található minden térszeletben, s mindegyik belsejében szerinók gyártják folyamatosan, szabályozott mennyiségben a fényt (és a lelkeket, neutronokat). Ettől forrók valójában a csillagok, és emiatt világítanak évmilliárdokon át a végtelenben anélkül, hogy kimerülne a fénytartalmuk. A csillagok tehát lényegében fehér lyukak, a fény és az anyag bölcsői, forrásai, közepükben saját megtartó térforrással.

Mivel az univerzum anyagi része csupán egy kis gombóc a téridő hullámterének közepén, ezért ennek belsejében felhalmozódik a fény. A világtojás határát jelentő AHZ, a Nagy Vonzó azonban csak a részecskék számára jelent korlátot, ténylegesen nem választja két részre holmi fallal vagy védőpajzzsal a téridőt (belső alfatérre és külső omegatérre). Az energiakvantumok ugyanis simán átjutnak az AHZ-n és megállíthatatlanul szétszaladnak a végtelenbe. Csak akkor pusztulnak el, ha a világtojásban maradt felettes létezőik megszűnnek és így megszakad az élvonaluk.

Az alfatér csavarodó hullámtereiben működő másodrangú szerinók érdekes módon nem képesek további (harmadrangú) szerinók generálására. Ezt az okozza, hogy a téridő hullámrétegei olyan rezgésre (csavarodásokra) kényszerítik a forrásrendszerüket, ami miatt nem tudnak további önhasonló rendszereket kelteni, sem párhuzamosan, sem sorosan. A szerinó keltéséhez előbb ki kell szinkronizálódniuk a nemtér-nemidő rétegbe, ahol ez az akadály megszűnik. A Mindenható azért képes szerinókat szülni, mert Ő maga nincs benne az általa keltett téridőben (alfatér), ami köréje keletkezik és árad ki belőle. Ezért Ő folyamatosan az idősemmiben van, ahonnan a másolatait nyomban kilöki a környező téresszenciák valamelyikébe. A Mindenható térszeránja ezen dominanciája miatt monászként viselkedik, míg a másolatai az egyes téresszenciákba kényszerülve monádként viselkednek. Csak egy kiterjedésben egzisztálnak, míg felettesük mindenhol látható, még sincs benne egyik kiterjedésben sem. Ezért nem zavarja a másolati szerinók saját térideje (bétaterek) a Mindenhatót a teremtésben.

A monád szerinók által generált másolatok időhurkait az alfatér 4D-s hullámainak taszítási vektorai úgy torzítják el, nyomban a keletkezésükkor, hogy a körbeforgolódó tachionok nagyobb átmérőjű pályákra kényszerülnek és a sebességük is megváltozik. Emiatt az időhurokban nem öt, hanem hét forráspont fog egymás számára sorban felvillanni. És a téridőben megszületik az energia másik fajtája, a térben született tér, hétköznapi nevén a fénykvantum.

11. A FOTINÓ ELÁGAZÁSI RENDSZERE

A fotinó ugyanolyan egyszerű energiakvantum, mint szülője a szerinó, ezért fényszeránnak is hívjuk. Benne hét jelenpont másolódik körbe, ahol az első tachion kifutva a hurokból a megtartó időszál felső részének látványát generálja, az utolsó pedig befutva a hurokba a szál alsó részét kelti. Emellett a tachionok hét szárnyvonalat növesztenek magukból ciklusonként, így kívülről nézve hétfelé ágazik el az élvonal a hurokból kifelé, azaz lefelé haladva a fa-gráfon. Ez a rendszer is fényszóróként dobálhatja ki magából körfordulatonként a saját másolatait, amik a hullámterének taszítása okán nyomban eltávolodnak tőle.

A fotinó sajáttere (nevezzük fényidőnek) azonban annak monád jellege okán teljesen alárendelt az alfatér hullámainak. Minden párhuzamos időszál elágazás más 4D-s fényesszenciába ágyazódik bele, hét párhuzamos fényuniverzumot megtöltve a keletkező további fényszeránokkal. Erre mondjuk azt, hogy hét ágra süt a napfény. A nyolcadik forráspont helyén található a nemfény-nemidő, amiben fizikailag fényidősemmi van, ami ez esetben megfelel a téridőnek. A fotinó leszármazottai szintén fotinók lesznek, mivel rájuk is érvényes az a kényszerítő szabály, ami a másodrangú monád szerinókra. És ez a rendszer is fraktálisan fog gyarapodni, ugyancsak fénysebességgel.

Az n dimenziós időmatematikai kutatásainkból tudjuk, hogy az alfatér téresszenciái egyenként 4D-sek. A 4D-s kiterjedésben pedig nyolc egymásra merőleges irány létezik, amiket négy egyenessel lehet meghatározni. Ezek végpontjait összekötve hiperoktaédert kapunk, aminek nyolc csúcsa van. A 4D-ben pontosan ilyen formájú lesz a fotinó geometriai modellje, amit ha bekényszerítenek egy 3D-s altérbe, sajátos módon ki fog lapulni kocka alakba. A kocka az oktaéder duálisa, vagyis az egyik test lapközéppontjait összekötve a másikat kapjuk (egyik a másikban van).

Azt gondolnánk, hogy a fotinó dimenziószámának csökkentésével a hiperoktaéderből sima oktaéder lesz, de ez nem igaz. A kilapítás ugyanis nem más, mint az időhurok forrásainak deformációja, bekényszerítése két szeparátor réteg közé. Ez csupán alaki változást okoz, nem minőségi redukciót (tachionszám csökkenést). A szeparátorok működésével részletesen foglalkoztunk a Szeparátorok n dimenzióban (2007) című írásunkban.

A hét tachionból álló fotinó tehát nem alakul át öt tachionból álló szerinóvá (ezen a módon), mert a saját behúzási tartománya ezt nem engedi meg neki. Helyette kénytelen fölvenni a számára legegyszerűbb 3D-s alakot (kockafejű fénylény lesz belőle), a legkisebb kényszer elvét követve, ami a geometria szabályai szerint a hexaéder lesz. Fordított esetben viszont, ha a fotinót kiengedjük az 5D-s kültérbe vagy a 6D-s feltérbe, nem történik geometriai változás. Tehát megmarad hét forrásos hiperoktaédernek a szerkezete, mert a külső hullámtér önmagában nem torzítja el az önkeltési rendszerét, csupán szabadabbá teszi számára a helyváltoztató mozgást.

A 4D-s fotinó belső felépítésének köszönhetően a belőle kivezető időszálak mind kvázi merőlegesek lesznek a szomszédjukra a 4D-s hullámtérben. Ez nyolc kivezető időszálat jelent, amiből kettő a megtartó szál (Fényvilágtengely), hat pedig a párhuzamos elágazás a teremtményei irányába. Ezen hat irány egy 3D-s térre esik, amiről említés történik egyes ősi, hindu szent iratokban is. Eszerint valamikor régen (a teremtés kezdetén) a világnak még hat tájéka volt, nem négy. Ez a hat irány az ősi Föld térszínén mind merőleges volt egymásra. Nyilvánvaló, hogy a leírás a 4D-s Földről szól, melynek hipergömbje 3D-s térszínnel rendelkezik. Régen tehát a Föld egyszerű 4D-s bolygó volt, amit csak később alakítottak át az istenek úgy, hogy legyen egy szeparált 3D-s metszete is (pontosabban öt darab párhuzamosan), ahol mi élünk jelenleg (az egyikben).

A fotinó sajáttere hét párhuzamos fényesszenciából áll, amik az alfatér egyik (valamelyik) téresszenciájába integrálódnak. Mivel a fény a térben keletkezik, csak ott képes megmaradni, tehát ha kikerül a nemtér-nemidő rétegbe (térváltás során) vagy áthalad rajta egy térszüneti zóna, akkor a tachionjai a külső kényszertér megszűnése miatt kiszaladnak az időhurok behúzási tartományából. Nem látják meg egymást a következő ciklus keltése érdekében, ezért látványviláguk azonnal megszűnik, nyom nélkül eltűnik az időhurok, s vele minden alárendelt másolata. Többek között ezért sem beszélünk alfafényről, mert a teremtésben nem létezik egy legelső, domináns fotinó, aki Fénymindenhatóként viselkedne a leszármazottaival szemben. Valójában sok első generációs fotinó keletkezik egyszerre minden téresszenciában, minden egyes szerinóból, egymás mostohatestvéreiként.

Ennek köszönhető még az is, hogy az istenek (a leleonjukban szerinóval rendelkező intelligenciák) és az emberek (a leleonjukban fotinóval rendelkező intelligenciák) közti fő különbség az, hogy az istenek halhatatlanok (kvázi örök életűek, mert az idősemmiben is megmaradnak), míg az emberek (és az állatok, növények) halandóak (létezésük a téridőtől függ). Továbbá az emberek nem képesek maguktól istenné válni, sem isteneket létrehozni. A leleonok működésével kapcsolatos további részleteket és a lelkek időszálainak működését majd külön publikációkban fogjuk ismertetni.

A megtartó szál (élvonali fényszál) a fotinó időhurkában a sorban legelöl haladó, legkisebb hullámterű (legfiatalabb) tachion jelenpontjából ágazik el a keltője irányába. Ő a hetedik Fényatya, aki a fénykerubok soros időszálrendszerét másolhatja ki magából a hetedik fényesszenciába. Ahogy a főszerán tachionjai az idősemmiben keringőznek, maguk köré keltve a téridőt, úgy a fényszerán tachionjai is a fényidősemmiben keringőznek (az alfatérben), maguk köré keltve a fényidőt. Így a hét párhuzamos világ mindegyikének megvan a maga uralkodó fényistene. Az első hat fényesszenciát a hat első elágazásból született fényarkangyalok irányítják, a hetediket a fénykerubok (közül valamelyik), a nyolcadik nemfény-nemidőben pedig maga Lucifer (a fényszerán) bújik meg az alfatérben.

A fénykvantumok a téridő hullámterének sodrása miatt gyorsulnak fel a születésük után nyomban a határsebességükre, ami csak kicsivel alacsonyabb az időhullámok terjedési sebességénél. Ezen határsebességet a saját önkeltési rendszerük működési szabályai miatt nem léphetik át (miként a szerinók sem), de alatta tetszőleges sebességgel grasszálhatnak az univerzumban. Amíg az alfatérben nincsenek részecskék (leleonok és barionok), a fény semmiről sem verődik vissza, tehát szabadon szétárad és betölti a téridőt, mint a világ világossága. Csak a részecskék THZ-jával való kölcsönhatása miatt változtathat irányt, lassulhat le vagy gyorsulhat fel, a környezeti hullámtér sűrűségének függvényében.

A teremtési törvények ismeretében erősen valószínű, hogy az univerzumban sokkal több fotinó található, mint szerinó, de az arányukat egyelőre nem ismerjük. Az összes fotinónak csak elenyészően kis hányada köré generálódik lélek részecske a későbbiekben, sajátos csapdába esve az időtartályban. A többség a sima anyagi részecskék belsejében és az atomok közti térben pattogva tölti el életét, amíg egy térszünet vagy más pusztító erő meg nem semmisíti. Ettől függetlenül minden fotinó értelmes lény, ahogy a szerinók is. Tehát intelligens, egyedi és tanulásra képes fénylényekről van szó, akik betöltik az univerzumot, élővé téve annak minden szegletét. A fénylények emiatt lélektelen (de nem lelketlen) élőlénynek számítanak, míg az olyan lélek részecskét, amiben valamiért nincs energiakvantum, sötét lelkűnek nevezzük.

A fotinók is képesek szabályozni a további másolatok keltésének folyamatát, tehát vannak köztük olyanok, akik további fénykvantumokat szülnek (sorosan és párhuzamosan), bővítve a fényágat, míg mások nem. Ebbe a műveletbe nyilván beleszól a környezeti hullámtér sodró, zavaró hatása is, ami akadályozhatja vagy elősegítheti a másolódást. Erről azonban egyelőre nem sokat tudunk, ahogy arról sem, hogy az egyes dimenziószinteken hogyan változnak a fotinók fizikai paraméterei (határsebesség, másolatgyártási intenzitás, behúzási tartomány átmérője és vastagsága, stb).

Összefoglalva az energiakvantumokra jellemző keltési szabályokat tehát azt mondhatjuk, hogy a szerinók az idősemmiben csak szerinókat képesek másolni (közvetlenül), a téridőben pedig csak fotinókat. A fotinók csak a téridőben tudnak megmaradni, ahol csak fotinókat képesek másolni, szerinókat semmiképpen sem. A részecskék (lélek, anyag) keltése túl bonyolult folyamat, ezért ennek részleteivel ebben a publikációban nem foglalkozunk.

12. ZÁRSZÓ

Az időhurkok működési szabályainak kutatása a jövő nagy kihívásainak egyike, amivel valószínűleg még évtizedekig, ha nem évszázadokig küzdhetnek majd a tudósaink. Amennyiben sikerül teljes pontossággal lemodelleznünk és megértenünk a matematikáját, úgy feltérképezhetjük gyakorlatilag az egész univerzumot, régi nevén az isteni (angyali) hierarchiát. Erről eddig csak a sámánok és médiumok tudósításaiból, valamint egyes ősi szentkönyvekből szerezhettünk tudomást.

Az azték kultúra vallásos világképében például nagy pontossággal fennmaradt az időszál univerzum elágazási rendszerét leíró azon információ, ami meghatározza a földi emberiség helyét az Életfán és megnevezi a minket létrehozó és létben tartó felettes létezőket (istenségeket). A témával részletesen foglalkoztunk a Teremtési szimbólumok az azték kultúrában című 2005-ös publikációnkban.

Készült: 2003.03.17. - 2008.04.05.