Valamit az előzményekről.

Az 1970-es évek második felétől rendszeresen jártam le a Szamoshátra, Gyügyére, a fény járását tanulmányozni az ottani református templomban. Akkortájt Gyügye Cégénydá-nyádhoz tartozott. Az ottani lelkipásztor, Csorba Péter nagytiszteletű úr hallotta tőlem először az alább következő, már akkor is eléggé terjedelmes gondolatmenetet. (A "szkíta ősvallásra", illetve a manicheizmusra való utalás akkor még hiányzott belőle!) Érdekesnek és meggyőzőnek találta, ezért nyomban összehívott egy kis - hat-hét "kollégából" álló lelkes mag köré szerveződött - baráti társaságot, hogy ismerkedjenek meg ők is ezekkel a gondolatokkal.

A környékbeli református lelkipásztorokból és közvetlen hozzátartozóikból álló gyülekezet - nem kis meglepetésemre - egyhangúlag osztotta a házigazda véleményét. Azóta ide s tova harminc év telt el. Alakult, csiszolódott, itt-ott kissé módosult, máshol kiegészült az okfejtés, de lényegében nem szorult változtatásra. Több ízben előadást is kellett tartanom a témáról, mert a híre hamar szétszaladt az országban. Néhány helyen hangszalagra is rögzítették (legalább egy ilyen példány hozzám is eljutott) - szóval értetlenségre igazán nem panaszkodhatom. Most úgy adom közre - ezúttal először írásban -, hogy belátom: mint nagykorú gyermek, már a maga életét éli, a maga útját járja. Fogadják szeretettel!

Tartok tőle, hogy sokan már a szövegét sem ismerik az Úri Imádságnak, nemhogy a mondandója mélyebb rétegeit valaha is vizsgálgatni merték volna. Ezért most ide írom azt a szövegváltozatot, amelyet gyermekkoromban megtanultam, és azóta is így mondom. (A sorszámozás a további hivatkozások meg-könnyítésére szolgál.)

1. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
2. Szenteltessék meg a Te neved,
3. Jöjjön el a Te országod,
4. Legyen meg a Te akaratod,
5. Mint a mennyben, úgy itt a földön is.
6. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
7. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
8. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.
9. Mert tiéd az ország,
10. És a hatalom,
11. És a dicsőség.
12. Mindörökké!
Ámen.

Tudom, vannak más szövegváltozatok is. Ma már a reformátusok sem így mondják, pedig ez még fél évszázaddal ezelőtt náluk hivatalos verziónak számított. A többi felekezet... ki hogyan.

Az Úri Imádságnak két változatát közli az Új Testamentum. A hosszabbat hallottuk most, ezt Máté evangéliumában olvashatjuk. (Mt. 6. 9-13.) A római katolikusok eredetileg a Lukácstól lejegyzett, rövidebb változatot használták. (Lk. 11. 2-4.) Ma, ökumenikus elvekre hivatkozva - mikor melyiket. A fenti bontásban számolva az egyes tételeket, a római katolikus változat nyolcat, a református tizenkettőt tartalmaz. A kettő közti különbséget kitevő négy tétel az ún. "Doxologia", az Úr dicsőségét (görögül hé doxé) hangsúlyozó szövegrész.

Talán nem eléggé közismert, ezért meg kell említenem: az Úri Imádság szövegével gondok vannak. Nem az egyik vagy másik felekezet által használt, ódivatú vagy modernizált szövegváltozatok közti különbségekre gondolok. A tudományos közmegegyezés úgy tartja, hogy az Új Testamentum "eredeti" nyelve a görög volt, bár némi szemitizmusok arra engednek következtetni, hogy elképzelhető - legalábbis bizonyos részleteire vonatkozóan - egy "eredetibb" arámi (esetleg héber) nyelvű szöveg is. Ezt a kérdést a következőkben nem kívánom bolygatni.

A kora-középkor óta az ún. "nagyegyház" amúgy is a Szent Jeromosnak tulajdonított latin fordítást, a "Vulgatát" használta, egészen a legújabb korig. De akármelyik szövegváltozatot tekintjük, ilyen fordulat, hogy "mi Atyánk", egyikben sem található, sőt elvileg sem képzelhető el. Ezekben a nyelvekben ugyanis nincs külön szó az atyára és az apára. Csakis a "pater" szó létezik, illetve görög megfelelője, "ho patér", amely a maga nyelvén kizárólag "apát" jelent. A pontos fordítás tehát, akár latinból, akár görögből történik, csakis így hangozhatnék: "mi apánk, ki vagy a mennyekben..." Márpedig mi nem ezt mondjuk. Tehát itt valami baj van a kréta körül.
A Pater noster-ből nem lehet mi Atyánkat fordítani! Ez ténykérdés, nem vélekedés kérdése. Ha pedig ez így van, akkor… más forrás is elképzelhető.

további gondok egy része szerkezeti, a másik tartalmi jellegű. Kezdjük az előbbiekkel.

Az eddigi be-, illetve felosztások a mi tételeink közül az 5. számút nem tekintették önálló egységnek, hanem hozzácsapták a 4. számúhoz, esetleg az egész 1-től 4-ig terjedő tételsorozathoz. Aztán: a mi 7. és 8. sorszámmal ellátott tételeinket rendre kettébontották, és külön-külön értelmezték őket. A tételszám így természetesen megváltozott: egy mínusz és két plusz tétellel összesen 13-ra bővült. (Az „áment” mi sem vettük külön tételnek, hogy miért nem, arra később még visszatérünk.)

Nehezebb ügy a tartalmi gondok felderítése. Itt a 6., a 7. és a 8. tétel kerülhet górcső alá. A Szentírás-magyarázók egy része túlságosan "durvának", "földszagúnak" divatos szóval, amely mindjárt a használóikat is minősíti: "mucsainak" találja a mindennapi kenyérre való ilyen direkt hivatkozást.

Helyette jelzős bővítést javasolnak, így: "a mi mindennapi lelki kenyerünket..." (Igaz, hogy a Vulgata egyik szövegváltozatában Máté 6. 11. alatt ezt olvassuk: panem nostrum supersubstantialem, ami jelenthet egyfajta anyag-fölötti minőséget, ám ugyanitt, Lukács 11. 3. alatt mégiscsak ez áll: panem nostrum cotidianum, ami egyértelműen mindennapi kenyeret jelent, mindenféle természetfölötti mellékíz nélkül.) Szóval a test maradjon ki az Úri Imádságból? Angyali ötlet! Akkor miért kellett ide, a Földre születnünk? Lelki kenyeret az angyali karban is fogyaszthattunk volna! Máris előre kell bocsátanom: az Úri Imádság az emberi szinten megélhető teljességről szól. A szellem is, a lélek is, de a test is megkapja benne a maga táplálékát. Ki-ki a maga helyén és idején.

A 7. számú tétellel mindössze annyi a gond ez most nem másoké, hanem az enyém!, hogy a ma általánosan elfogadott szövegváltozat feje tetejére állít egy hierarchiát. Azt, amelyet olyan tisztán, szépen fogalmazott meg az 5. tétel. ("Mint a mennyben, úgy itt a földön is.") Nem az Úristennek kell tehát úgy megbocsátania, miképpen mi is megbocsátunk, hanem fordítva: nekünk kell, az Ő példáját követve, megbocsátanunk az ellenünk vétkezőknek.

De ez még hagyján! Hiszen ez lehet fordítási pontatlanság is. Hanem ami a 8. tételben történik… Először is: ez az egyetlen tiltás az egész, tizenkét tételből álló együttesben. "Ne vígy"! Milyen alapon tiltok meg én bármit a Mennyei Atyának? Érdekes, hogy a Biblia-magyarázók aggályoskodó csapatának nem ez tűnik fel. Erről így, direkt fogalmazásban említés se tétetik! Nekik csak annyi a gondjuk: hogyan tételezhetjük fel a Jóistenről, hogy kísértésbe visz minket? Végül is ez a kétség jogos. A hivatkozási alap pedig akár Jakab apostol leveléből is idézhető: "Senki sem mondja a kísértésben: Az Isten kísért engem! Mert az Isten maga rosszal meg nem kísérthető, ő sem kísért senkit." (Jakab 1. 13.) A helyesbítési javaslat ilyenkor így szól: "Ne engedj minket..."…A tiltás tehát "ne tedd, bár megtehetnéd!" továbbra is megmarad.

Be kell vallanom: egészen a legutóbbi időkig nekem sem tűnt fel ez a tiszteletlen fordulat az Úri Imádságban. Sőt, ragaszkodtam az "eredeti" ("Ne vígy...!") fogalmazáshoz, inkább hagyománytiszteletből, mint érett megfontolásból. Időközben azonban találkoztam egy olyan szövegváltozattal  ezt elég bizonytalan indokolással szkíta előzményre vezették vissza népszerűsítői, amely egészen új megvilágításba helyezte a

8. tételt. Így hangzik: "Szabadíts meg minket a gonosztól, hogy ne vihessen kísértésbe minket!"A nyereség kétszeres.
Először: eltűnik a tiltás mozzanata. Másodszor: nem a Teremtő, hanem a gonosz vihet kísértésbe minket ahogy Jézust is megkísértette a maga idején és módján. Ettől kell megszabadítania az Úrnak a hozzá fordulókat.

Hosszas keresgélés után sem találtam kifogásolni valót ebben a szövegváltozatban. Hogyan torzulhatott (ha torzult) a jelenleg használt formára? Alighanem a következő változaton át: "Hogy ne vigyen kísértésbe, szabadíts meg minket a gonosztól!" Ebből már egészen csekély félreértés - vagy csúsztatás - révén aránylag könnyen előállhatott az ismert tétel-változat.

De az is látható ebből a rekonstruált formából, hogy az csak valamelyik indoeurópai - akár latin, akár germán, akár szláv - nyelvre való áttétel (mármint a szkítából) révén állhatott elő. Csakis itt kezdődhet így egy mondat: "Ut..."… (latin), "Damit..."…(német), "Cstobü..."… (orosz, kissé szabálytalan fonetikus átírásban) stb. Magyar így sohasem kezd mondatot. Feltehetőleg imádságos lelkületű szkíta ősünk sem. A jelenlegi változat talán éppen a nyakatekert indoeurópai fogalmazás kijavításarévén jött létre.
Gondjaink ezek után jórészt elcsitulhattak. Nem így örömeink. Azok csak most kezdenek éledezni.

Ha az Úri Imádság valóban a teljességet foglalja magában kérések és dicsőítés formájában - én erősen hiszem, hogy ez így van! -, akkor a teremtett világ legáltalánosabb, ugyanakkor számunkra, emberi lények számára közvetlen létfeltételeket is biztosító kereteinek jól érzékelhető megnyilatkozásban jelen kell lenniük benne. Melyek ezek a - legáltalánosabb…- keretek? Lényegében egyetlen egyről beszélhetünk, amelynek egy térbeli és négyféle, egymásra épülő, különböző nagyságrendekben tetten érhető időbeli megnyilatkozásával számol a hagyomány. Nemcsak a miénk, hanem az indoeurópai-szemita alapokon építkező zsidó-keresztény egyházi hagyomány is, amikor a maga - szakrális év- fogalmát kialakítja, és működteti a napi, illetve az éves liturgiai gyakorlatban.

forrás