Saul rabbi - Jézus kortársa-- ültette el Pál apostolként azt a gondolatot, azt a Sauli júdai-keresztény álláspontot világszerte, hogy Jézus azért áldozta fel magát, hogy megváltson minket bűneinktől.

Saul rabbi ölte és üldözte a Jézust dicsérőket. - 'Pál apostol' pedig a nála 'álokká lett' és a fán függő, megfeszített Isten-Fiát egyszerű 'bűnbakként', 'áldozati bárányként' veszi be az általa 'megreformált' zsidó vallásba, az eddigi Jézus-követőket 'Ábrahám fiai­vá' változtatva. - Ebből a sauli ideológiából 'lett' a júdoi-kereszténység a zsidóságnak oly szektájává, mely a 'szeretet', és 'megbocsátás' hangoztatása mellett a zsidóság szellemi és politikai felsőbbrendűségét is hirdeti és tanítja.

Saul rabbi egy gazdag, hajdan Taurusban élt zsidó házaspár fia, akiből - farizeus kiképzésének befejezése után lett rabbi.

Szülei jómódú zsidók voltak és így Saul is örökölte ezt az állampolgárságot. Római zsidó és zsidó római volt egyszemélyben. Taurusban nevelkedve ismereteit görög nyelven szerezte, de szüleivel otthon héberül is beszéltek. További biográfiáját idézem Lehmann könyvének 45. oldaláról (1.)

 Saul rabbi, mint Szent Pál

„Saul apja igen fontosnak tartotta, hogy fia a zsidó előírás szerinti tanítást kapjon és ebben „konfirmált" legyen. Miután anyagilag jól állt, fiát nem a taurusi rabbihoz küldte tanulónak, hanem Jeruzsálembe, Gamaliel főrabbinak a híres iskolájába. Így került a kis Saul a liberális, görög Taurusból a szent Jeruzsálembe, ahol a Templom állt. Itt egy új világ tárult eléje. Saul, aki a legjobb esetben a Thora görög fordítását (a Septuagintát) ismerhette, most az eredeti héber szövegben olvashatta.

De Saul 14 éves koráig a kis-ázsiai görög környezetben liberális felfogású szülei között élt, akik - mint a szétszóródottság zsidói - nem tartották be szigorúan a Thora-törvényeket. Nekik a római állampolgárság volt a legfontosabb. „Rómaiak" voltak.

Saul - későbbi írásaiban - beismeri, hogy eleinte „törvény nélkül" és „vallási hiányosságokkal" élt. - A zsidó hagyomány úgy emlékezik róla, hogy kötekedő, alacsony, kövérkés ember volt, aki mindenáron vezető szerepre törekedett.

Mint rabbi, a türelmetlen, fiatal farizeus igyekezetével, megalkuvás nélküli életmódon akarta a Thora 365 tilalmát betartani és a 298 imáját teljesíteni. Így meg volt arról győződve, hogy a Thora szigorú betartásával élete hibátlan. Mert úgy tanulta, hogy: Jahwe mindent a Thora és a próféták által rendelt el és szabályozott, és ha valaki e szabályokat betartja, „Istennek tetsző az ő élete, nyugodt lelkiismerettel élhet és cselekedhet ".

A zsidó Thora-szakértők véleménye megoszlik Saulra vonatkozóan.

Egyik részük bölcs farizeusnak minősíti, aki Jézus egész lényét a zsidó hiedelemhez illesztette, de úgy, hogy az általa elindított „ új felfogást" - mint ős ok és indíték - a jahweizmus uralja, annak ellenére, hogy feláldozott „Isten bárányaként" Jézus Krisztus van ennek az új hiedelemnek a középpontjában.

A másik oldalt - talán a liberálisabban gondolkodókét - nagyszerűen képviseli a jeruzsálemi Schalom Ben Gurin, aki így ír róla: (2)

„Mi nagyon jól ismerjük ma Jeruzsálemben a fanatikusoknak ezt a típusát. A szétszóródottságból (diaszpórából) érkezett fiatalok. Természetesen többé nem Taurusból, hanem New Yorkból és Londonból jönnek és a békés „szornbatnapi" autóvezetők ellen a „Törvény (Thora) nevében" tüntetnek és kövekkel dobálják meg őket ezek a külföldi Talmud-tanulók.

Természetesen sem New Yorkban, sem Londonban nem tudtak így tüntetni a „szombat megtartása" érdekében, de Jeruzsálemben l00%-os „Thora-zsidókként" akarják magukat legitimizálni.

Ugyanilyennek kell elképzelnünk a hajdan Taurusból érkezett fiatal Sault is, aki a zsidóság közötti működésében mindig a Törvényhez való hűségét hangoztatta és bizonyította is azzal, hogy az „eretnek (István) megkövezésénél örvendezett."

De tudósít minket erről és Saul rabbi egyéb „terrorista" cselekedeteiről az Új Szövetség könyvében az Apostolok Cselekedetei című fejezet is, amikor leírja, hogy „Istvánt a városon kívül megkövezték. Tanúbizonyságul felsőruháikat egy 'Saulos' nevű ifjú lábaihoz rakták le. " (7:58) - Saul tehát valóban vezető szerepet szerzett magának a Jézus-követők üldözésében, mert ugyanitt még így olvashatunk róla: „Saul pedig pusztítá az anyaszentegyházat, házról-házra járva és férfiakat és asszonyokat elvonszolva... " (8: 3)

De úgy látszik, hogy nemcsak elvonszolta az ártatlanokat, hanem „öldökölte, gyilkolta" is őket, mert így tudósít a „szentírás":

„Saulos pedig a fenyegetéstől és öldökléstől lihegve.... " (9.1) végezte el a kegyetlenségeit. Mindez pedig - a szakirodalom megállapítása szerint - négy-öt évvel az Úr Jézus keresztre feszítése és feltámadása után történt.

Saul biográfiájában ott él a „gyilkolásig" érő azon gyűlölet, melyet a galileai és szamariai, Jézust váró és követő arámi-szkíta néppel szemben érzett, de hitehagyott árulóknak minősítette azokat a zsidókat is, akik Jézust dicsérni merték és csodálattal kísérték.

De Qumran is megtelik az üldözöttekkel, mert itt igen jó menedéket találhattak. Valószínűleg Saul egy nagyobb rohamosztaggal Qumránt is megtámadja és ezt nevezik az evangéliumi írások „damaszkuszi útnak". Ugyanis, ha az ember ezután is egy valóságos nyomozást indít, érdekes dolgokra jön rá.

Legelső az, hogy Damaszkusz (Domaszék? - Aranyi) Szíriában van, ahová Saul nem mehetett. Ez a terület ebben az időben már nem tartozott júdeai fennhatósághoz, hanem különálló provincia volt. Pilátus itt nem parancsolt. Ide nem lehetett „Jézus-hívők" üldözése címén fegyveres zsidó osztagoknak bemenni. A Holt-tengeri tekercsek tanúbizonysága szerint a Saul-féle „Damaszkusz" azonos Qumránnal, ahová Saul fegyveres támadást intéz. Valószínűleg itt kaphatta meg fejére azt a „gyógyító" ütést, mi a magyar mondás szerint „csillaglátással" is jár, hogy jobbnak látta felhagyni az üldözéssel, mert a qumrániak jól védekezve bizony jól visszaütöttek.

Visszatérve a „qumráni Dakaszkuszból", igen nagy meglepetés lehetett Saul rabbinak Annás, Kajafás és az összes főpap letartóztatása, bilincsbe verése és „tömlöcbe vetése" és Rómába való szállításuk parancsa. De még nagyobb, a minden gyilkolást nyugodtan néző Pilátusnak a megbilincselése.

Az okos és tanult farizeus Saul látja a nagy veszélyt: az általa eddig szolgált és gyakorolt jahweizmus teljes kudarcát, a zsidóknak Jézus tanításához való tömeges csatlakozását. Ekkor születik meg agyában az a mentő ötlet, melyet ma „damaszkuszi fény" néven tanít a júdao-keresztény hittan.

Ismerjük meg Saul ,.pálfordulását", vagyis azt a mentő ötletét, amivel az elsorvadt zsidóságot felmagasztalja és a jahweizmust minden nép vállára tette. Ugyanis Saul rabbi ideológiájának két sarkalatos pontja van, mely elgondolásának alapját képezi. Íme e kettő:

1.) Az eddig „nacionalista" (vagyis csak a zsidókat segítő) - Jahwét „internacionalizálja" és azonosítja Jézus szerető mennyei Atyjával.

2.) Jézust, mint „Melkisedek rendje"-beli főpapot a zsidó kultusz áldozati bárányává teszi, aki „elvette a világ bűneit. "

Tehát Izrael fiainak az Istenét, aki a zsidó népet magának „kiválasztotta" olyan Isten-alakra változtatta, aki a Teremtő Isten, akitől az egész emberiség származik.... Ő az „Atya", a görögöknek görög, a zsidóknak zsidó. - Ez az „univerzális" Isten képezi a Sauli religio alapját és ezt az „új" Isten-alakot Saul éppen olyan nagyszerűséggel tudta a zsidóknak „Jahweként" bemutatni, miként a nemzsidóknak, mint az Ég és Föld teremtőjét. Ehhez az ideológiájához használta fel közvetítőként azt a Jézust, akit ő soha nem látott és soha nem hallott, akinek tanításáról fogalma sem volt.

Érdekes talán itt, Jézus tanításának ismeretlenségénél azt megjegyezni, hogy a Saul-páli szellem és ideológia értelmében és annak támogatási szándékával szerkesztett négy kanonizált evangéliumnak egyike sem említi azt a szót, mely Jézus tanításának az alapelvét fejezi ki. Ez a szó: "Kegyelem" - De a „Krisztus", azaz „Messiás" kifejezést legalább 200 esetben említik az evangélisták.

Ideológiáját farizeus rabbitársaival jól kidolgozzák, leírják és Saul jobbnak lát most már „meglépni" Jeruzsálemből és megkezdi utazásait, evangelizációs útját Pál, „Isten apostola" néven, ahogyan ő magát elnevezte.

Jézus apostolainak a munkássága, amit aztán Jeruzsálemben is végeznek és amit az „Apostolok cselekedetei" című írásban is olvashatunk, csak Pilátus bilincsbevevése után kezdődik. De Jeruzsálembe való érkezésük előtt Szamariában szervezkednek, mert az itteni nép örököse volt a régi sumér próféciáknak és valóban teljes hittel vett részt abban az Istenvárásban, mely Mária és Jézus megjelenésével beteljesült.

Ezt a zsidó Lukács pár szóval elintézi, mondva: „Szamaria bevette az Isten igéjét." (Csel. 8.14.) De nem mondja, hogy mikor és hogyan! Mint már említettem, Szkítopolisz (Beth-Shan) a központja a Jézust-követők azon gyülekezetének, akiket „arám" néven ismerünk és nem zsidók. Itt, a Galileának nevezett, de arámi nyelven Magharet néven ismert területen az apostoloknak nem sok dolguk volt és innen - Szamarián keresztül haladva - Jézus mennybemenetele után lementek Jeruzsálembe.

Mire odaértek, itt már megalakult a Jézus nevével szervezett, első ún. zsidókeresztény gyülekezet, melyet a „Hetek tanácsa" vezetett. (Ezt írja a Bibliai Szótár C. 623. oldalán.) A „Hetek" nevét azonban nem közlik sehol. Ebből a tudósításból azt is megtudjuk, hogy ez az első jeruzsálemi gyülekezet teljesen Sauli alapon szerveződött és Jézus apostolaival szemben semmiféle testvéri ragaszkodással nem volt, hanem őket „feleslegesnek" minősítették.

Tehát az „Apostolok cselekedetei" című kanonizált „szentirat"-ban írt történéseket Saul-Pál leveleinek adataival kell összesímítani és akkor láthatjuk, hogy Saul mindenütt ilyen „egyházat" szervez már püspökökkel és diakonokkal.

*     *     *

Ha már ennyire megismertük Saul rabbit, foglalkozzunk talán az ő pszichológiai állapotával is, kiegészítve fanatikus, farizeusi nevelésében fogadott kötelezettségi kényszerét.

A biblikusok úgy írják: „Saul sohasem látta és sohasem hallotta Jézust. " A kanonizált írások is csak a Jézus utáni Sault ismerik. Ma már nem tudjuk megállapítani azt, hogy Saul működött-e Jézus életében és ha „működött", miként tette azt. Önvallomásai és az előbbi idézetek az „Apostolok cselekedetei"-ből viszont azt bizonyítják, hogy nagyon sok vér tapad a kezéhez!

Éppen e sok vér miatt arra gondolok, hogy az a bizonyos „damaszkuszi fény" (a qumráni fejbe verés után), talán egy eddig sok gonoszságot, bűnt és gyilkosságot elkövető embernek a belsejéből vulkánként, hirtelen kitörő lelkiismeret furdalás lehetett, amelyik a visszanézés vádló és tetemrehívó pillanatában új utat keresett a saját értéktelenségének a megváltoztatására.

Ezt az útkeresést azonban Saul csak a benne már megkövesedett thorai és talmudi felfogás és világnézet alapján tudta elindítani, mert a Jézus által hirdetett KEGYEGEM és a hozzá tartozó „gondviselés" hiedelmét Saul felfogni, megérteni egyszerűen nem tudta!

Ezért keresett olyan megoldást, mely az ő Jahwe istenének - a prófétákkal (állítólag) közölt „kinyilatkoztatásaival" összhangba hozható volt, és ezt az „egyetlen" kiutat látta követhetőnek, eddigi gyalázatos életmódjának felhagyására.

Miután pedig abban a zsidó környezetben, amiben felnőtt és azokkal a zsidó ismeretekkel, amit Gamalielék a fejébe vertek, csakis Jahwenak hozott „áldozatokkal" lehet valami „kiút-féleséget" találni, Jézust - mint „Isten Bárányát" - véli legmegfelelőbbnek erre a célra és ezt a meglátását igen tömören fejezi ki a rómabeliekhez írt levelében így: „Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő véréhen, hogy megmutassa az igazságát, az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt."

Saulnak tehát szüksége volt - a saját lelkiismeretének megnyugtatására Jahwenak olyan áldozatot hozni, amilyen eddig a zsidóság történetében elő nem fordult, annak ellenére, hogy voltak emberáldozataik.

Saul ezzel az ötlettel talán elsősorban saját magának akart - az ő zsidó hite szerint - lelki megnyugvást biztosítani, de nagyon jól ismerte farizeus rabbitársainak felfogását és módszereit a Thóra „látszólagos, de nem valóságos" betartásának színlelésében. Jól ismerte a zsinagóga „hercegeinek" korruptságát is.

Így biztos volt abban, hogy ötletének végrehajtásában segítőkre és ideológiájának érvényesítésében követökre talál. És igaza volt, mert 2000 év alatt már nagyon sokan követik és mindegyik egyformán így mondja: ..Jézus azért áldozta fel magát, hogy megváltson minket bűneinktől."

Ez a ,.bedresszírozott" Sauli júdai-keresztény álláspont! De ha megkeressük, hogy az Isten országát itt a Földön megteremteni szándékozó Isten-Fia mit felelt annak a bizonyos embernek, aki igy kérdezte: „Mit tegyek, hogy az örök életet elnyerhessem?” .....bizony más választ találunk:

„Szeresd a te Uradat, istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből, és a te felebarátodat, mint magadat. Ezt cselekeddedd és ÉLSZ." (Lk. 10:27-28)

Se többet, se kevesebbet! Ugyanis, aki ezt betartja, munkatársa és munkása lesz Jézusnak. Arra, hogy az elmúlt 2000 év alatt, a Jézus Urunk által meghirdetett „Isten Országát" nem sikerült a Földre kiterjeszteni, hanem HELYETTE megjelent a júdai-keresztény EGYHÁZ, bátran azt mondhatjuk: „Jézus nem ezt és nem így akarta!"

A zsidó „egyházatyák" aztán igen megsokasodtak a 2000 év alatt, de már közöttük is sokan nem értenek egyet azzal az iránnyal, ahová és amerre a kimondottan júdoi-keresztény egyházakat vezetik. „Tanításukkal" sem.

Sokan felismerik ugyanis, hogy Jézus Urunk tanai nem azonosak azzal, amit a mai zsidó-keresztény egyházak, a Saul-páli ideológia alapján hirdetnek, mert „Isten szavának" tanítják Saul-Pálnak azt az okfejtést, mellyel minket a zsidóságba gyökereztet „Krisztussal" így:

„Értsétek meg, hogy akik hitből vannak, azok Ábrahám fiai."

„Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabott, sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. - Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát Ábrahám magva vagytok, az ígéret örökösei "(Ef. 3. 7:28-29)

De Saul-Pál még tovább megy és Jézust a mózesi törvény szerintinek mutatja be eképpen: „Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk, mert meg van írva 'átkozott' minden, aki fán függ ". (Gal. 3:13)

Itt ismerni kell a mózesi törvénynek azt a szakaszát, amit Saul a megfeszített Jézusra vonatkoztat. Ugyanis ezzel a hivatkozással elismeri Jézus megölésének „törvényes" és igazságos voltát. Így rendeli a mózesi törvény: „Ha valakiben halálos ítéletre való bűn van, és megölik, és felakasztatod azt fára: Ne maradjon éjjel az ő holtteste a fán, hanem temesd el azt még azon a napon; mert átkozott isten előtt, aki fán, függ... (Móz. 5. 21:22-23.)

Ezért nevezi Saul-Pál „Megváltónak" a megfeszített Jézust, mert a Törvény helyett - melyet most betartani nem tud .,Messiásnak" (Christosnak) nevezve Jézust - Őt, a megfeszítettet nevezi „átoknak", aki a zsidók Thorája (Mózesi Törvénye) teljesítésétől mentesíti Sault.

Igazi farizeusi, körmönfont gondolkodással, teljesen megmásítja az „élő Jézus" alakját, és saját vallási ideológiájának bevezetésével Jézus Urunk igazságát is.

Jézus pedig a "Világ Világossága", az Isten Földre szállt Fia. Ő nem „átok", hanem az „Igazság" maga. Hitünk fundamentuma, aki által kapjuk a kegyelem ajándékait.

Ilyen „hitvallás" szerint gondolkodva és élve be kellett mutatnom a „damaszkuszi út" előtti, véreskezű és a Jézus-követőket üldöző Saul rabbit és a „pálfordulás" Pál apostolát is azzal a munkásságával, mely szerint „ez a Pál apostol' szellemi síkon ugyanazt teszi az igazhitű Jézus-követők ellen, mint amit gyakorlatilag elkövetett sauli volta idején.

Saul rabbi ölte és üldözte a Jézust dicsérőket. - 'Pál apostol' pedig a nála 'álokká lett' és a fán függő, megfeszített Isten-Fiát egyszerű 'bűnbakként', 'áldozati bárányként' veszi be az általa 'megreformált' zsidó vallásba, az eddigi Jézus-követőket 'Ábrahám fiai­vá' változtatva. - Ebből a sauli ideológiából 'lett' a júdoi-kereszténység a zsidóságnak oly szektájává, mely a 'szeretet', és 'megbocsátás' hangoztatása mellett a zsidóság szellemi és politikai felsőbbrendűségét is hirdeti és tanítja.

Így lettünk mi zsidó-keresztények, Istennek mostoha gyermekei - miként azt 11. János Pál pápa Buenos Airesben mondta.

De miért? - Egyszerűen azért, mert a zsidó származású „egyházatyák" Saul-Pál ideológiáját egyházi doktrínákká érvényesítik és pontosan úgy, miként Jeruzsálemben volt a zsinagóga szervezete levitákkal, papi doktorokkal, farizeusokkal, főpapokkal és papi hercegekkel, teljesen azonos formában alakul meg a zsidó-keresztény „egyház".

A különbség csak az elnevezésekben van. Itt diakónusok, szerzetesek és papok, püspökök és kardinálisok végzik ceremóniájukban a zsidó Jézus feláldozását. S ma, majdnem 2000 évvel Jézus után így írnak az általuk „christológiának" nevezett filozófiai eszmefuttatásaikban:

„Jézus a lelki életet nem tanítja, sem az imádságnak Istennel való kapcsolatát. Az egyén intellektuális és kulturális kialakulását sem.... Jézus élete példaszerű összeütközések (konfliktusok) közötti folyamat.... konfliktus a papokkal, a papi doktorokkal, a farizeusokkal, a zsidó nép vezetőivel, a római politikai és heródesi rendszerrel.... Nem olyan tanár, aki testetlen elveket tanít." (José Comblin: „Antropologia Cristiana", Ediciones Paulinas B. A.s. 1985. 261. oldal.)

Részlet: Badinyi Jós Ferenc: Jézus, a Pártos herceg - című könyvéből