„Jézus Krisztus szintézise

A kereszténységet megalapító Jézus Krisztus evangéliumi tanítása elsősorban az Isten és az ember közti harmónia megvalósítására épült, amellyel bizonyos mértékig megváltoztatta a judaizmus dogmatikus és merev álláspontját a világosság és a sötétség vallásfilozófiái értelmezésével kapcsolatban.

A kereszténység szentségével eltörölte az „eredeti bűn” lelkileg zavaró visszahatását, és a világosság és sötétség egymást kizáró etikai ellentétét (élet-halál, erkölcsös élet – bűnös élet) a feltámadás és a megbocsátás isteni ígéretével oldotta fel, és ezzel a jin-jang, Tammusz, Dionüszosz, Bor Tengri újjászületést jelentő értékrendjét építette be a keresztény tanításba. Végeredményben Jézus Krisztus szintézist valósított meg a világosság-sötétség harmónia elve és a világosság-sötétség etikai tökéletességet jelentő elve között (Zarathusztra, Minthra, manicheizmus, judaizmus).

A kereszténység megtartotta az egyisten fogalmát, de kiszélesítette „hárma értékrendűvé” (Szentháromság), amelybe beletartozik az Atya (a teremtő Isten), a Fiú (Jézus Krisztus) és a Szentlélek (Isten erőt adó lelke).

A kereszténység a judaizmus erősen „macho” férfiközpontú szemléletét „nőiesebbé”, kiegyensúlyozottabbá alakította Száz Máriának, Jézus Krisztus anyjának égbeemelésének legendájával és tiszteletének széles körű terjesztésével, és a kegyetlenül büntető Isten fogalmát a „szeretet Istenének” az eszményével helyettesítette, hirdetve, hogy a „jóságos Isten minden bűnösnek megbocsát, aki megbánja bűneit”. Hasonlóan a „szemet szemért, fogat fogért” bosszúálló elvét a megbocsátás és a szeretet elvévé változtatta („szeresd felebarátodat, ha megbántott, bocsáss meg neki”).

Jézus Krisztus a „választott nép” megkülönböztető fogalmát megszüntette, hirdetve, hogy „Isten minden embert és minden népet egyformán elfogad és szeret”, és a halál utáni feltámadás hittételét tette tanítása fő elemévé, hirdetve, hogy Jézus Krisztus keresztre feszítésével és halálával feláldozta magát minden emberért, és feltámadásával megváltotta őket, biztosítva számukra a halál utáni feltámadást.

Jézus Krisztus keresztre feszítése, halála és feltámadása az áldozatbemutatásnak egy teljesen új transzcendens dimenziót adott, amelynek szimbolikája a kereszténység alapvető hittételévé vált. 3000 év alatt a kereszténység a világ egyik legnagyobb befolyással rendelkező vallása lett, amelynek hittételei, tevékenysége és szimbolikai rendszere rendkívül nagy hatással voltak és vannak ma is a nyugat civilizáció kialakulására és fejlődésére.

Jézus Krisztus tanítását azonban a türelmetlenségtől átitatott középkori kereszténység félreértelmezte, és az Ótestamentum szigorú dogmatikus tételei szerint határozta meg:

a bűnök jelentését, amelyeket kiterjesztett a „bűnös gondolatokra” és a nemiség legártatlanabb megnyilvánulásaira is, különösen kihangsúlyozva a bűnösök szörnyű bűnhődését a halál után,
és a nem keresztény, más vallásúak elítélését, akiket a kereszténység vallási felsőbbrendűsége nevében a „pokol tüzére való pogányok” kategóriába sorolt.

Végeredményben Jézus Krisztus tanításának elferdítése nagyon sok szenvedést hozott úgy a keresztényekre, mint a nem keresztényekre.”

(Cey-Bert Róbet Gyula: A magyar ősvallás c. könyvéből)